2002. 04. 30.
   Miért kell nekem a raktárhoz közel ülni? Éppen hogy visszaértem egy nem éppen vajaskenyér-túráról, már meg is találtak, hogy a szép új raktárosnak csináljak már egy szép új gépet. Mert délután fél négykor biztosan nagyon kell neki. Néztem, ahogy húzza a gép a bitkolbászt, fél ötkor pedig mondtam, hogy a többit majd a munka ünnepe után. Lófaszt fogok itt ülni még egy órát, viszonhallás. Holnap diszkrét rokonlátogatás, de jó lesz.

   Megtalált egy réges-régi ismerősöm, hogy mindjárt negyven éves lesz az egyetemi kollégium, fellépnek a volt kollégiumi zenekarok, meg vagyunk hívva mi is. Baazmeg. Ezzel a formációval uszkve négy éve nem léptem fel, egy próbával érdekes mutatvány lesz. Végül azzal nyugtatgattam magam, hogy ha kis szerencsénk van, akkor olyan mindegy, mert mindenki mocsár ittas lesz. Ráadásul slágereket játszunk, egyrészt valamennyire benne van az efféle az ember kezében, másrészt ha el is basszuk, a közönség oda tudja képzelni a megfelelő helyettesítő dolgot. Vagy csak nagy arccal azt mondjuk, hogy eldzsesszesítettük a számokat, ez nem disszonancia, mert faszok vagyunk, hanem improvizáció, mert nagyon profik.

2002. 04. 29.
   Ezen a hétvégén is tettem valamit. Elástam a maradék kb. 30 méter kábelcsatornát, majd az egészbe belehúztam a kábelt, ezzel egyidejűleg nejem önértékelését is jelentősen javítottam. Ez utóbbi úgy történt, hogy szombat estefelé, amikor hosszas ásás után már csak lehajolva tudtam járni (a kigyenesedés nem ment egyáltalán, sehogy nem volt jó, gondoltam is, hogy australopithecusnak sem mennék el), előszedtem a kábelbehúzót, hogy most megkoronázom a tevékenységemet. Ha valaki még nem látott volna ilyet, a kábelbehúzó egy hosszú, keskeny acélszalag, amit az ember belegyüfköd a falból/földből kilógó gégecsőbe, és tolja-tolja mindaddig, amíg a gégecső másik végén elő nem bukkanik (ekkor rá lehet erősíteni a kábel végét, és ahogy a behúzót húzza vissza az ember, a kábel megy vele, aztán mire a kábelbehúzó teljesen kiér a gégecsőből, a kábel addigra teljesen bent van a gégecsőben és nagyon nagy az öröm ettől). Vagy mint az én esetemben, végérvényesen meg nem szorul.
   Namégegyszer. Megint megszorult. Na akkor a gégecső másik végéről... onnan is megszorul. Baaaz, nem, nem fogom kiásni. Fogó elő, azzal tuszkoltam, izzadtam, káromkodtam. A behúzónak két vége van, az egyik rugós, a másik kunkoros, na most a kunkoros végével, hátha. De nem.
   Közben a nejem részvevően figyelte, ahogy harcolok. Aztán megkérdezte, hogy nem kellene-e beolajozni a behúzót. Én csak egy ledorongoló pillantást vetettem rá, még ilyen hülyeséget a jóisten sem hallott. Közben ránk sötétedett, a madárcsivit és a kizárt macskák nyervogása mellett csak az én folyamatos szentségelésem hallatszott.

   Vasárnap néhány meddő próbálkozás után azzal kezdtem hogy már nincs mit tenni, tényleg olajozok. Amíg a nejem eltűnt a bolt irányába a gyerekkel, kiloptam a spájzból a Floriolt és öntöttem olyan féldecit a gégecsőbe. Ezek után probléma nélkül végigtoltam a behúzót a gégecsövön. Hínnyeno. Rámadzagoltam a kábelt, elkezdtem húzni vissza, megakadt. Addig-addig rángattam, amíg jól elvágtam a behúzóval a kezem és a kábelvég is beleszakadt a gégecsőbe. Leültem és rágyújtottam, itt a világ vége, már régen szívtam le ennyire primitív dolgot ilyen nagyon. Itt mindjárt felfordulok, csak a közeli disznóparajok hallják majd végső átkomat, amiben gégecsőgyártókat örök kábelbehúzásra ítélek.
   Közben visszaérkezett a nejem, gyengén elmosolyodva nyugtázta az étolajos flakon jelenlétét, majd érdeklődve kérdezte, hogy mit gyászolok. Amikor elmondtam neki a a tényálladékot, megkérdezte, hogy a gégecső másik végébe is öntöttem-e olajat.

   A többit nem részletezném, lényeg, hogy most már minden ott van, ahol kell. Sajnos a nejem arcán is van egy dolog, ami viszont nem kellene, az a bizonyos "ugye én megmondtam" jellegű félmosoly. Majd beszélek a gyerekkel, hogy törölje le. Hehe.

2002. 04. 26. v2.0
    Attól vajaskenyér-túra egy ilyen, mert régebben, amíg egymástól független cégekhez ment az ember, külön-külön mindegyiknek ki lehett számlázni a kiszállást, azaz egy körrel több környi kilométerpénzt is el lehetett kérni. Ez jelentette tunképpen a nagy pénzt (a vajaskenyeret). Manapság a vajaskenyér-túra pedig olyan vidéki utat jelent, ahol alig kell valamit csinálni, de azt jó messze. Az ember autózgat, szép idő van, megáll, megebédel, nézi a madarakat, kirakatot néz, megcsinálja azt az ötperces melót, beül egy presszóba, kávézgat, ha a Balaton nincs messze, elugrik oda, kicsit hentereg a parton, satöbbi. Lényeg az, hogy nem szabad gyorsan visszamenni, mert akkor haladéktalanul kap valami munkát.

   Kollégám hülye. Van neki egy szakadt Golfja, amit már kemény pénzekért felújíttatott, motor, karosszéria teljesen átalakítva, kerekek kijjebb, szélesebb felni, akkora autóhifi, hogy komolyabb hangerőnél a fényszóró bekönnyezik, mivel a basszusláda az ülés alatt van, az aranyér garantált. Szóval most már a csicsa következik. Azt találta ki a marhája, hogy világítós szelepsapkát csinál. Egy gombelem, elegánsan rászigetelőszalagozva egy kék LED, ez az egész feldrótozva a szelepszárra. Hosszasan lelkendezett, hogy milyen faszán néz ki este, egy csomót csak azért autózgatott, hogy a lefelé állított visszapillantó tükröt nézze és élvezkedjen. Mondtam neki, hogy gratulálok.
   Egyébként ő volt az, aki mellett ülve megtudtam az élet egyik alapigazságát. Ő vezetett, magnó ordított, ezért mi is üvöltöztünk egymással. Viszonylag meleg volt, ezért ablak leeresztve. Piros lámpa, mellénk begördült a szokásos fiatal, szőke, napszemüveges britni akkora terepjáróval, hogy csak a fejét láttuk, szintén leeresztett ablakokkal. Kolléga úr felém fordulva tette fel a kérdést, sajnos közben vége volt a kazettának, ezért a hirtelen beálló csöndben üvöltve hangzott el, hogy "Bazmeg, szerinted hány faszt kellett ehhez leszopnia?"
   Én igyekeztem belelapulni az üléskárpitba, mindketten próbáltunk úgy tenni, mintha a mellettünk álló Demszky-oszlop tette volna fel a kérdést. De a szőkét nem lehetett megtéveszteni, ránk nézett, majd teljes meglepetésünkre tárgyszerűen és egyben igen frappánsan közölte, hogy "Egyet, de azt jól". Zöld, vruuuuuuummmm.

2002. 04. 26.
   Vajaskenyér-túra. Irány Eger, a jó borok és a rossz kompúterek hazája.

   Tegnap este a Calgonos reklámokat (az egyik legundorítóbb fajta, nagyon művi, nagyon amatőr, nagyon szájbarágós) nézve eszembe jutott, milyen jó is lenne, ha a szégyenkezős (mert nem kalgonizálós, hanem ecetelős) háziasszony azonkívül, hogy megígéri, hogy mostantól ő is kalgonizálni fog, még megkérné a mosógépet átvizsgáló szerelőt, hogy mielőtt elmenne a fenébe, amiért ország-világ előtt így jól leégette őt, azért jó volna, ha távozás előtt még össze is rakná az atomjaira bontott mosógépet.

2002. 04. 25.
   A tökéletesen értelmetlen, viszont legalább hosszas és rohangálásokkal tarkított feladat befejezve. Tegnap reggel leadtam a kocsit szervizbe, jaj de jó, biztosan nem megyek sehova. Ez be is jött helyette viszont roppant sürgősen fel kellett pakolni egy vindóz 98-at egy olyan gépre ami nem erre lett tervezve, ezért semmiféle driver nem volt hozzá (mindenegybeintegrált munkaállomás designed for w2000 & XP). Komoly vadászat után mindent összeszedtem, közben mindenki megtalált (nem megy a nyomtatóm; az az ikon eddig zöld volt, most piros demér?; a zexcelbe hogykellazcsálnihogy; ménem tudok belépni a szerverbe/nóccba/emilbe/raktárprogramba/akármibe; hovatűnt a zikonom a pasziánszhon; azételefonálok, mert a szerveraztírjakihogy ...nemtom, de valami error a vége; szerezzélmá huszonöt méteres printerkábelt; mélassújazinternet; stb, stb.), közben a főnököm negyedóránként érdeklődött, hogy hol tartok, mert legkésőbb este az egészről csinált CD-t ki kellene postázni Skóciába. A CD-csináláshoz vettek egy DriveImage nevű programot, mert ezzel kell megcsinálni, pont. Azzal is szívtam jó darabig, hogy nem mertem elhinni, hogy semmiféle hálózati támogatása nincs, amikor a Norton Ghostnak már két éve van. De tényleg nincs, hogy kapná be. Nem részletezem, végül valahogy sikerült megcsinálni/elintézni mindent, ami valakinek sürgős volt, illetve viszonylag békésen elhajtani a véreres faszba mindenkit, akinek nem. Aztán vadászvágta a kocsiért, mert zár a szerviz.

   Este még pátyolgatni a gyereket, aki a saját ujjára csukta a szekrényajtót, pátyolgatni az anyját, aki a szekrényajtó-ujjracsapás miatti folyamatos ordítástól-nyefegéstől eleve kivolt, és akinek a végső lökést a gyerek által spájzból kilopott és stratégiai pontokon elhelyezett sűrített paradicsomos konzervek egyikén való majdnem hanyattesés adta meg.

   Ma reggel pedig a vírusozás elölről, a leányka már igen dühös volt, mert hiszen van neki vírusirtó a gépén, oszt mégis. Meg jobban megsértődött, amikor megtudta, hogy azt azért futtatni is kell. Ugyanis értő kezek kikapcsolták neki, mert állandóan üzengetett. Fasza.

2002. 04. 23.
    Azt hiszem, annál dühítőbb tanácsot ritkán kap az ember, mint amikor egy számítógép nem megy, a hálózat akadozik, mint a szénásszekér a mocsárban, hosszas macera után pedig ultimate jótanácsként azt pöki ki a gép, hogy "Forduljon a hálózati rendszergazdához". De hát az ÉN vagyok, te köcsög!!! Persze aztán az ember elmélázik, lehet, hogy mégis a kompúter tudja jobban, talán én csakugyan csupán egy dilettáns, rosszindulatú akarnok vagyok, aki őt hülyeségekre kényszerítené. És ő ennek minden eszközzel ellenáll, csak éppen nem rendőrért kiált az őt molesztáló ember megfékezésére, hanem a -talán idealizált, isten- de legalább prófétaszerű- Rendszergazdáért, aki tényleg teljes mélységében ért mindenhez, érintéssel meg tudja állapítani, a vezetékben hibásak-e az IP-csomagok, átlát az internetszolgáltatóhoz, hogy nem ott rohadt-e le a proxy és az adóját is hexában számolja.

2002. 04. 22.
   Vége a választásoknak, talán most nyugalom lesz egy darabig, bár Viktor az értékelő beszédében a nejem által előre borítékolt "tunképpen mi nyertünk" mellett azt is éreztette (persze lehet, hogy csak én éreztem így), hogy még nincs vége semminek, a kokárdások -mint valami gerillacsapat- egy tömbben maradva továbbra is folyamatosan utálni fogja az ő sorsukat megrontó összes többit és állandó lesz a "mi megmondtuk". Szóval kicsit azért félek.

   A szombat egy békés esküvővel-lagzival telt el, emiatt a vasárnapom kissé kusza lett, csak henteregtem tompán, még a tévénézés is fájt. Délutánra sikerül összeszedni valamennyire magamat, ásogattam egy kicsit, jójaz, illetve rohadtul nem jó, viszont legalább hányingerkeltő. El is ültettem kb. 15 méter kábelcsatornát, már gondolkodtam, hogy vajon bokor, fa, vagy afféle gyepszerűség fog kikelni belőle, amikor a gyerek úgy döntött, hogy lemegy a teraszlépcsőn. Eddig a lépcsők tetején mindig megállt és addig sivalkodott, amíg valaki oda nem ment és le nem segítette. De most bátor volt, mint a cigány lova. Az első fok még rendeltetésszerűen sikerült, a maradék négyet kb. egy másodperc alatt abszolválta egy félszaltóval és egy teljes orsóval. Meg egy iszonyatos ordítással, de azt csak utána. Kedves apukák, kipárnázhatjátok a világot, nem számít, a gyerek mindig meg fogja találni azt a helyet, ahol kemény és fáj, ugyanúgy, ahogy pl. kéthónapos masszív aszály után is haza tud jönni nyakig sárosan. Szegény most úgy néz ki, mint egy rosszul felkészített bokszoló a harmadik menet után.

   Meg én is, csak lelkileg. Este emil útján bejött egy vírus a kompúterbe, sebaj, majd a vírusirtóval... bazzeg, hát azzal nem, mivel elfelejtettem feltelepíteni. Egy óra szarakvás után úgy döntöttem, hagyom a picsába az egészet, majd újrahúzom, az kb. félóra, ha most itt nekiállok tetvészkedni, az legalább kettő. Ettől még jól tudtam aludni, minden, ami fontos, több helyen, több példányban, csak hát a sértett büszkeség ugye.
    Azért sikerült szarul ébredni, csak kóvályogtam, erre a nyakamba sóztak egy csomó melót. Éppen indultam volna nyolcfele korpára malacnak, amikor jött a gépírókislány, hogy "valamit mond a gép, nézd már meg léccilécci!". Hm, érdekes, feláll a gép, majd megy egy kicsit a windows installer, aztán újraindulás. És ennyi. Végül sikerült leállítanom a pörgést, de éppen csak hogy billegett a készülék fél lábon, ezért hálózaton keresztül rátoltam egy vírusirtót. Két és fél óra múlva a program büszkén közölte, hogy sikerült neki a 147 fertőzött állományból úgy 130-at helyreállítani, a többit pedig basszam meg. Szerencsére sikerült viszonylag gyorsan meggyőzni a csajt, hogy azok nem is kellenek neki annyira, törlés, kész. Délután egykor már kezdhettem is neki annak, aminek délelőtt kilenckor kellett volna.
   Most hazamegyek, van otthon gyógysör, megiszok kettőt, aztán disconnected from network.

2002. 04. 19.
   Végre egy reklám, aminek igaza van, legalábbis ha a szimbolikáját kissé átértelmezzük. A piros/zöldlámpás mosószerről van szó, ami a pirosnál csakugyan megáll, konkrétan a gyerek ruhájából a paradicsomszószt rohadtul nem szedi ki.

   Tegnap csak nem jött be ez az esőjóslós tréfa. Annak ellenére, hogy Pesten zuhogott, nálunk nemigen esett az eső, jöttek-jöttek marha kövér, sötét felhők, aztán mentek-mentek anélkül, hogy valami komolyat eleresztettek volna. Szentségeltem egy sort, aztán összeraktam az öntözőkészletet, fagy talán már nem lesz, nem kell szétszedni megint az egészet.

   Kissé kényelmes voltam, a bank meg hirtelen egy órával rövidítette a pénteki nyitvatartását. De legalább udvariasan megértést kértek egy papírdarabon. Először nem örültem, de aztán sikerült magam megnyugtatni azzal, hogy így nem kell a hétvégén földkábelt ásnom a kertben, mert nem lesz pénzem kábelre, ezzel meg tudom indokolni azt is, hogy az egyébként semmibe nem kerülő ásást miért szabotálom el. Sör még van a hűtőben. Valahogy majd elleszek, ha az asszony nem, hát a gyerek majd kitalál valami programot, pl. hosszútávú nyervogás, játék- és minden egyéb széthordás, általános entrópianövelés.

2002. 04. 18.
   Life goes on. Egy hirdetőtáblán a felső (miért szavazz a Fideszre) és egy alsó (miért ne szavazz az SZDSZ-re) plakát között egy kézzel készült harmadik, ami jelzi, hogy a rettenetes háború közepette azért még vannak épelméjű emberek, akik tudják, hogy ennek a nemtelen küzdelemnek is vége szakad egyszer, akkor pedig ismét előtérbe kerülnek azok a napi problémák, amik -függetlenül attól, ki van éppen kormányon- azt igénylik, hogy foglalkozzanak velük. HÍZÓ ELADÓ!

   Érdemes volt várni. Tegnap a nejem megkérdezte tőlem (egyik mezőgazdasági analfabéta a másiktól), hogy nem kellene-e locsolni, nehogy a tuják odalegyenek. Én hosszasan beleszagoltam a levegőbe, aztán kezemmel a szememet ernyőzve, hunyorítva rábámultam a horizontra, majd -ahogy azt egy igazi földtudós teszi kinyilatkoztatások előtt- slájmoltam egyet, és határozottan közöltem, hogy "nem".
   Most megadom a hátteret. Egyrészt ha azt mondom, hogy "igen", akkor ki kell hozni a szivattyút, össze kell szerelni, rászuszakolni a szívócsövet, bemenni, kitekerni a hosszabbítót, kidobni az ablakon, kijönni, bedugni, rángatni a slagot, a végén kihúzni, hosszabbítót összetekerni, ááááhhhhh. Másrészt pedig felidéztem az tegnap esti híradót, aminek a végén esőt ígért a Németh Lajos.

2002. 04. 17.
    Nnna. Tegnap annyira belemerültem egy weblapfaragásba (nem lett sem szép, sem jó, de legalább más), hogy amikor felbukkantam belőle, már menni is kellett haza, mert vészesen elvékonyodott hangon közölte a nejem, hogy mindjárt felmond. Egyszóval kurvára ne vegyen senki szuzuki vagonerpluszt ("Milyen érzés apának lenni? Nem tudhatod, amíg ki nem próbáltad."), mert esetleg tényleg olyan lesz az autó, mint egy gyerek. Hisztis, nyafogós, ha kellene, nem indul el, ha kellene, nem áll meg és sosem arra megy, amerre az ember szeretné.

   A másik aranyos a perwoll kolormedzsik, amiből egy flakonnyit a röplabdázó fiatalasszony mindig magával visz a pályára, hogy amikor egy csapattársa a meccs tizedik percében rácsodálkozik a frissen kékített mezére, meglepetésszerűen elő tudja kapni.

   Nekem pedig semmi sem jó. Politikai nihilizmusomat jól jellemzi, hogy a rádióban hallott "úgyis tolvaj mind" demagóg sztereotípiával nagyjából-egészében tunképpen egyetértek, de csak azért fáj ez nekem, mert én nem vagyok benne, mert olyan szívesen lennék it- vagy fb-tag néhány komolyabb méretű vállalatnál. A semmisemjóságra pedig a másik példa, hogy a postaládámba eddig nemigen dobtak be Maszopos szórólapot, szóval még erre sem érdemesítenek, kapják be. A Fidesz -meg főleg a MIÉP- valamiért igen sokat szórólapozik, ezért bekaphassák úgyszintén. És amekkora hülyeségeket le tudnak írni,az még borzasztóbb. A legborzasztóbb pedig az, hogy milyen stílusban, főleg a MIÉP-es kiadványokon látszik, hogy sok derék földműves tolta össze a gumicsizmáját ennyi ökörséget összehordandó.

   A gyakorlatilag monopolhelyzetű távközlési nagyvállalatunk pedig bekaphassa az összes egerével meg monitorával, meg a hálózati nyomtatóival legfőképpen. Jó a kedvem, megyek haza és szétcsapok a gyerek között, tudja meg, milyen az, amikor apukának eleve tele a töke.

2002. 04. 15.
   Ismét osztogatás, ezúttal BridgeFM-es matrica a téma. Narancs-fehérben. Megkérdeztem a csajt, hogy a neonnarancsszínű parókája eladó-e, de nem volt az. Lelkesen elmagyarázta, hogy ki kell ragasztani az autóra, aztán ha kérdezik, mondani kell a jelszót, aztán nyer az ember jól. Megkérdeztem, hogy az "Orbán Viktor mongyon le!" megfelelő jelszó volna-e, de azt mondta, nem, nem, azt kell mondani, hogy "Szeretlekbridzsefem, kéremapénzt. Belegondoltam, tunképpen ez se rossz.

   A szombatot faszán eltöltöttem, reggel-kora délután költöztetés, utána két sör, késő délután-este próbáltam úgy tenni, mintha nevelném a gyereket és logikusan válaszolgatnék a nejemnek, este-éjszaka pedig a napközben szarrá szívatott haverom legénybúcsújára mentem el. Korán (úgy éjféltájt) leléptem, mert autóval voltam, három sör meg egy feles után nem mertem tovább maradni, mert már igen megjött a kedvem, ha maradok, akkor végem. A vasárnap pedig a vegetálásról szólt, azt hiszem, egy agilisabb kúszónövény is több életjelet mutathatott, mint én. Délutánra valamennyire összeszedtem magam, akkor vendégségbe mentünk, ott sem fostam a szót, révedezve figyeltem, ahogy a házigazda nyolcéves gyereke egy bambuszrudat katapultként használva próbál kilőni egy kis fadarabot, közben folyamatosan üvöltve -messze álltunk, legalább két méterre-, hogy nézzükmá, nézzükmá, húdebajng!
   Sehogy nem tudom eldönteni, lesz-e egyáltalán a gyereknek olyan korszaka, amikor azt mondom, no, ez kevésbé problémás/idegesítő/stb., mint az előző volt, vagy az egyáltalán nem magasról indult lelkesedés szigorúan monoton csökkenő jellegű.

2002. 04. 12.
   A selejt bosszúja. Tegnap délelőtt nekikezdtünk egy egyszerűnek tűnő munkának, aztán ma déltájt sikerült is befejezni. Egy irodában az volt a panasz, hogy a német anyacég rendelésére valami angolok telepítettek nekik egy csomó ezt-azt, ezek viszont nagyon zajosak, ki kellene rakni az egészet az előszobába. A telepített ez-az a következő egymás fülét-farkát fogó berendezésekből állt: egy bérelt vonali modem, egy router (Cisco), egy másik router (Cisco), egy hardveres tűzfal (Nokia), egy VPN-adapter (???-kis doboz) és egy HUB (3Com). Csak néztem, nem hittem volna, hogy van ember, aki a címfordítás/tűzfal/routing problémát -amit már egy ócska Cisco 805-ös egymagában tud- három különböző dobozzal oldja meg, de hát a helyzet adott volt. Nekem pedig alapvetően az a nézetem, hogy minekünk, mint szolgáltató cégnek nem feladatunk -legalábbis hangosan- a megrendelő elmebeli állapotát megkérdőjelezni, hanem csinálni, amit mond. Most pedig azt mondták, hogy az egész berhát tegyük hat méterrel arrébb, mert akkor már egy fal mögött lesz és nem lesz annyira zavaró az a ventillátorzaj.
   {InterSection BEGIN
   Tudom, a ventillátort egy "l"-lel írja a legújabb helyesírási szabályzat, de egyrész én még két "l"-lel tanultam, másrész felette irritál, hogy a nyelvtudósok a kiejtés uténi pongyolaságot vették alapul a nyelvújításhoz. Biztos megvolt az okuk rá, ugyanúgy, ahogy pl. az al(l)igátorra is, már alig várom, hogy a "különböző"-t "külömböző"-nek kelljen írni.
   END InterSection}
    Szóval gondosan felrajzoltam mindent, hogy hogy is van, aztán atomjaira szétszedtünk mindent, kábelcsatorna, stb, aztán jött a válaszfal, ami kb egy méter vastag volt. Két óra hosszat furkáltunk, aztán feladtuk. Kolléga másik fúrószárért el, én közben összeraktam a kisszekrényt, bele a cuccost, aztán én is elmentem, hogy máshol van dolgom, a többiek majd megcsinálják a maradék kábelezést.
   Kb. délután ötkor kaptam az első telefont, hogy baj van, nem megy az egész. Hosszas telefonos hibakeresés után kiderült, hogy egyrész megfeküdt a bérelt vonal, másrészt nem kapnak a gépek IP-címet, DHCP-szerver a világon sincs. Este kilencig ment a telefonos tréfi, közben kijött az E-tel riadóembere, az is ott szívott jó darabig, végül életet vert a bérelt vonalba, de a gépek akkor sem indultak el.
   Ma reggel ki ugyanoda, mindent végignyomoz, routerekbe beleturkál, végül telefon Angliába, hogy onnan kapják-e a gépek az IP-címet, vagy miafasz. Nem, a legutolsó, pici, soha nem látott típusú VPN-doboz, az intézi a DHCP-t. Bazmeg. Na nézzük csak. Persze az volt legalul, egy komoly kábelhalom alatt, de hát ez nem lehet elbaszva, van egy kimenete, egy bemenete, mit lehet ezen elrontani?
   Baaaaazmeg, hát ezt. Megcseréltem a két beledugott kábelt, rögtön jó lett az egész. Jól rajzoltam le, jól is gondoltam, csak rosszul raktam össze. Nem dicsértek meg.

   Holnap költöztetem egy haveromat. Esőt ígértek, fasza lesz. A nyulat meg még egy hete elajándékoztuk a szomszéd szurtos gyereknek, aki pár nap óta alig köszön. Vajon összefüggésben van ez a nyúllal?

2002. 04. 11.
   Jakupcsek Gabriellának halvány metálzöld FordFókuszGhiája van, amiben nincsen mobiltelefon-kihangosító, sem agybadugós James Bond-kit, így Jakupcsek Gabriella mobiltelefonálás közben egyik kezével a telefont tartja, a másik kezével a fejét fogja, ezért Jakupcsek Gabriella a halvány metálzöld FordFókuszGhiájával kurva lassan indul el, ha a lámpa zöldre vált.

   Mire jó a gyerek? Mivel tavasz, meg minden, elmentünk a soroksári úti OBI-ba, hogy vegyünk kerti szivattyúhoz szívócsövet, meg más efféle hasznosságokat. A pénztárnál sorban állva marha ideges lettem, ugyanis mindenki bankkártyával fizetett, aztán elővette a szupersopkártyáját, majd ÁFÁ-s számlát kért. Ez így pl. három retkes muskátli megvétele esetén kb. négy percet vett igénybe. Mi a faszért csinál egy cég ilyen kártyás bizbaszt, ha nem tud egy tranzakciót tíz másodpercen belül validáltatni? Jó, oké, biznisz, aki siet, az meg kapja be.
   A gyerek közben nyüszögött, rángatta magát, mindenáron üresre akarta pakolni a pénztárak mögé kitett akciós gondolákat, amikor nem hagytam, akkor ordított, később sikoltozott, mindenki engem nézett, hogy biztosan most hasítom fel a gyerek hasát a frissen vett purhabos flakonnal. Na jó, akkor eriggyé, szedd szét az áruházat, engem nem érdekel.
   Amikor végre sorra kerültünk, elkezdtem visszapakolni a gyerek által megvizsgált, majd igen érdekesnek találtatott és lepakolt/megrágcsált desztillált vizet, jégkaparót, háztartási szegkészletet, akciós dörzsiszivacsot, izzófoglalatot, kis virágcserepet, miegymást. Miközben pakoltam mindent vissza, a gyerek bement a pénztárpult és a gondolák közti résbe, ahová nem tudtam követni, be kellett nyúlnom utána és ki kellett húznom, mint anyókáéknak a répát. Onnan viszont hozott magával egy pókhálós, koszos blokkot, ilyet még nem láttam. Egy forint borravalóról szól. Kíváncsi vagyok, lehetne-e e tárgyban ÁFÁ-s számlát kérni.

   A politikát kihagynám. Van belőle elég az összes újságban, rádióban, tévében, porszívóban, mindenhol. Nekem ugyan megvan a magam eléggé lesújtó véleménye erről az egész riogatósdiról, de azt sem mondom el, nehogy esetleg vitatkoznom kelljen.

2002. 04. 10.
   Nagyüzemi szívás a láthatáron. Már tegnap elkezdődött, annyira kimerültem, hogy amikor leültem blogot írni, eljutottam egy nagy "A"-ig, majd tíz perc után kimentem egy kávét inni, hátha jobb lesz. Visszaültem, kis idő után az "A"után írtam egy "z"-t is, majd újabb tíz perc után feladtam, azon vettem észre magam, hogy alszom. Hagyjuk.
   A szívás témája a sulinet. Ez már a sokadik kör, a legújabb úgy kezdődik, hogy egy iskola kap új PC-ket, viszont a régieket el kell hozni, szép új szoftver rájuk, majd átvinni egy másik iskolába, ahol még nem volt gép. Az elhozás iszonyú macerás, még a főkönyvi állóeszköz-nyilvántartást is át kell bogarászni, jegyzőkönyv darabonként. Új PC-k behoz, kidobozol, régiek az újak dobozába be.
   A régi gépek iszonyú elhasználtak, a winchesterek formatáláskor biztos, ami biztos, néhány rossz szektort azért még átallokálnak, aztán a gépek kínlódva nyelik a W95-öt mind a 16 MB RAM-jukkal. A szerver kissé jobb, az végül is öt indításból négyszer azért rájön, hogy van benne winchester. Már látom is, hogy az iskolában, amik ezeket kapják, a nebulókban egészen biztosan kialakul az az érzés, hogy a számítástechnika nem az emberért van, az életet semmilyen módon nem könnyíti meg és még csak szórakozni sem lehet vele, mert mindig rossz.

2002. 04. 08.
   Időnként melegszik az atyai szív, ahogy gyermeke fejlődését látja. Egyre újabb kunsztokat tud a gyerek, pl. ha este fürdetésnél mondod neki, hogy vidd ki a pelenkádat a szemetesbe, akkor kiviszi. És vérzést kap az atyai agy, mert cserébe viszont hoz valami mást a szájában. Pakol is a lelkem, idáig csak ellopott ezt-azt, majd némi csócsálás után -néhány kivételtől eltekintve- leejtette a helyszínen. Most már rendszeresen vándorol is a zsákmánnyal, legutóbb a nejem kulccsomóját kerestük négy napig, mire előkerült a játékteknőc teknőjéből (a teknőn különféle formájú nyílások vannak, ezekbe lehet különféle formájú színes izéket betenni, formaérzékfejlesztésileg). Egyelőre úgy tűnik, a gyerekből rendőr lesz -ugye egy ilyen bedugós teszten derült ki, hogy a rendőrök 2%-a igen ügyes, 98%-a pedig igen erős- csak még nincs meg az ereje hozzá. Azért még reménykedem. Legutóbb pedig arra figyeltem fel, hogy némi matatás után fémes-műanyagos csörrenés. Mi az isten... szerencsére még idejében ki tudtam menteni a mobiltelefonomat a mosógépből, hamarabb hívtak, minthogy elindítottunk volna valami mosást.

   Tujaprodzsekt v 2.0. Tavaly vettünk kis tujákat, hogy majd sövény lesz belőlük. Eredetileg valami cserjére hajtottunk, de kiderült, hogy -figyelembe véve a szükséges ültetési sűrűséget- a tuja még mindig olcsóbb. Nejem talált is egy nénikét, aki valami hihetetlenül olcsón adott úgy ötven tuját. Nyeszlettek voltak ugyan nagyon, de hát ugye majd megnőnek. Hosszas, macerás melóval el is ültettük mindet. Ugyanezidőtájt a szomszéd is ültetett tuját, mondjuk kissé nagyobbakat. És eljöve a késő ősz, amikor amikor a mi tujáink jól bebarnultak. A szomszédéi is. És eljöve a tél, amikor a mi tujáinkat jól belepte a hó. A szomszédéit is. És eljöve a tavasz, amikor a mi tujáink jól barnák is maradtak. A szomszédéi meg jól nem. Vártunk még egy-két hónapot, de egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a mi tujáink jól odalettek, a szomszédéi meg jól nem. Egyre kisebb megyyőződésel ugyan, de még locsolgattuk egy darabig a tetemeket, hátha. De nem jövel el nékik a feltámadás, nem, az úristennek sem.
   Ezért pöktem egy hegyest, kirángattam az összeset a fenébe, helyettük vettünk valamivel emberesebb méretűeket, kurvasok pénzért, két napos munkával elültettük mindet, de ha ezek is megzakkannak, akkor én is megzakkanok, felszántom az egész kurva telket, behintem sóval, aztán lebetonozom a francba az egészet.

2002. 04. 05.
   Nejem odavan, fáj a feje, időnkénti lázrohamok, torokfájás, fej tele takonnyal. Nem tudni, hol szedte össze, de most nem is ez az érdekes.
  Mivel Magyarország különböző vidékeiről származunk, nejem és családja folyamatosan meg tud lepni a -szerintem csak őáltaluk kitalált- szavakkal, illetve azzal, hogy általam is ismert szavaknak totálisan más jelentést tulajdonítanak. Az előbbire hirtelen nem tudok példát, de majd otthon kérdezek, megfejtéseket majd a kiadóba. Az utóbbira példa mondjuk a "tutyi" szó, amit én mindig is "kapucni" jelentéssel használtam, nejem és családja pedig nagy egyetértésben közölte, hogy márpedig a tutyi a vastag, bolyhos gyerekzokni.
   Mindegy, ez az egész arra szolgált, hogy illusztráljam, nejem és az ő családja mennyire jól ismerik egymást. Náluk családi szinten mindenki tudja, hogy mit hogyan kell csinálni, pl. halászlét csak ceruzatésztával, amit előbb külön megfőz az ember, majd rámeri a halászlevet. Szerintem pedig pontosan ebből látszik, hogy a dél-duna mentiek mind sültbolondok. Szóval az ilyen házi tippek/trükkök nagyon mennek, anyáról lányra szállnak az egyes esetekben alkalmazandó ördöngös praktikák.
   De nem mindig ez a helyzet. Este asszonyka felhívta az ő anyukáját és elpanaszolta, hogy náthás, taknyos, fáj a torka, stb. Arra figyeltem fel, hogy a válaszra elkerekedik a szeme. Mint telefonletevés utáni érdeklődésemre kiderült, az ebben az esetben alkalmazandó jótanács úgy szólt, hogy az eldugult, náthás orrot úgy kell kitisztítani, hogy fel kell szippantani egy kis disznózsírt. Öhm. Legyűrtem a hányingeremet, és megkérdeztem, hogy mégis előbb kicsit ujjbegyek közt morzsolgatva félfolyósan, vagy pohárból szívószállal, vagy csak úgy bekenni az orr belsejét, és utánanyomni kis hagymát, paprikát, ilyesmit, vagy hogy a töcsbe...? De a nejem sem tudta, elfelejtett a részleteknek utánakérdezni, annyira megdöbbent. De talán így a jó, egy kis titokzatosság szükséges ehhez is, mint szinte minden varázslathoz az életben, az igazán mély részletekhez csak a beavatottak értenek. Például a főzés, aminek a varázskönyvei gyakran úgy kezdődnek, hogy "csináljunk félbarna rántást", innen már világos, csak magát azt a kurva rántást hogyan kell előállítani? Na mindegy.

   Szóval ha valaki náthás, legyen olyan jó és próbálja már ki a disznózsírfelszippantást, aztán írja már meg, használt-e, mert a feleségem minden biztatásom ellenére is azt mondta, hogy ő erre nem hajlandó.

2002. 04. 04.
    Boldogult kisdobos- és úttörőkoromban ez a nap munkaszüneti volt. Egy dolog, amit visszasírok azokból a mocskos kommunista pártállami időkből. Jól van, kellett gyűlni, meg énekelni, meg hatezerháromszázhuszonnégyes számú Lófasz Géza úttörőcsapat vigyázz, zászlófogadás középről, jobbra-balra nézz! meg ilyesmi, de ez egyrészt mindig mindig jobb volt, mint mondjuk földrajzórán ülni, másrészt pedig ennek az egész cécónak sem az elvi jelentőségét, sem a gyakorlati/formai kivitelezési módját/okát nem értettem igazán. Pontosabban igazán nem értettem. Például miért végződik a zászlóbehozatal azzal, hogy "6324 sz. L.G. ú.cs. vigyázz, pihenj!" Namost ha mindjárt "pihenj", akkor minek "vigyázz", különben is az utolsó ilyesféle szintén "vigyázz" volt, akkor meg minek még egy? Szóval ilyes szemantikai problémák izgattak akkoriban, de a megfejtést csak jóval később tudtam meg, amikor ugyanez volt, csak zöld ruhában.
   Akkoriban Brezsnyev temetésének is hihetetlenül örültem, no nem azért, amiért az ország idősebb része, hanem mert nem voltak órák, mindenki beült az aulába betett tévé elé és nézte, ahogy megy a koporsó az ágyútalpon, vagy mi a fenén. A tanárok mind zokogtak, ki a bánattól (az orosztanár például, aki már akkor megérezte, hogy erősen kinéz neki egy átképzőtanfolyam), ki az örömtől. Engem nem érdekelt az egész, messze ültem, nem is fogtam fel, mi a nagy bánat tulajdonképpeni tárgya. Meghalt, nagy dolog, a Népszabadság halálozási rovatában naponta halnak meg többen is. A lényeg, hogy nincs tanítás.

   Mindegy. Brezsnyev meghalt, az oroszok patakvér közepette kimentek, a helyükre bejött a kapitalizmus, most nem ünneplés van, hanem a szabad világ folyományaként dolgozás ezerrel. Ráadásul jön egy hidegfront, amit nagyon utálok. Persze ez az idő jó volna egy tujaprodzsektre, de ez még függő, az erről szóló megbeszélések jegyzőkönyveit állambiztonsági okokból pár napra titkosítom.

2002. 04. 03.
   Itt a tavasz, nyuszifüles csajok osztogatják a Skoda-szórólapokat a Gellért téren. Én sajnos -vagy szerencsére- semelyikben sem vagyok érdekelt, a Gellért térben a legkevésbé, úgyhogy legalább azt értékeltem, hogy a csaj egyáltalán megkérdezte, kérek-e egyet (mármint szórólapot), és csak az igenlő válaszra mozdult rá. Van ebből a félfásult fajta, amelyik már nyomja is a papírt, de még kérdez, az esetleges elutasító válaszra csak áll ostobán, kinyújtott kézzel, mint jobb maffiatalálkozón a vamzer a főkeresztapa előtt. A teljesen fásult már nem is kérdez, csak lemondó arccal (nyeljétek le, azt' dögöljetek meg mind tőle, csak fogyjon már el ez a kibaszott halom) nyújtja a papírt, közben a külvilággal a feltétlenül szükségesen kívül semmiféle kapcsolatot nem tart fenn. Emiatt hiába mondod, hogy nem kell, csak tartja, tartja, hogy vedd már el. Mondjuk ha nem veszed el, az arckifejezése semmit sem változik, neki már minden mindegy. És persze a legutálatosabb fajta, az agresszív, amelyik szintén nem kérdez, viszont a szélvédőt is képes betörni, csak hogy betuszkolja a kocsiba a lapot. Az agresszívnek van több alfaja is, a fásult agresszív (ez felhőkbe meredő, üres tekintettel, zombimód tör rád), illetve az agilisen agresszív, ez utóbbi képes vádlóan kérdőre vonni, hogy miért is nem kell neked az a szar. És amikor közlöd vele, hogy csak, akkor leáll vitatkozni.

   Evolúció. Ahol rendszeresen járok, egy hontalan a következő fázisokon ment keresztül, csak úgy közelítőleg. '68-ban Csehszlovákiában megrokkant magyar katona. Szegény szerencsétlen munkanélküli süketnéma. Román politikai menekült, a Securitate áldozata. Gégerákos, műtétre gyűjt. Ez utóbbi két variban, van a sima, amikor csak a papírt tartja, meg van az advanced, amikor ráadásul a gégemetszés helyét takaró gézlapot direkt nem teszi fel. Tunképpen értékelném is, ha nem volna annyira gusztustalan. Szóval ne mondja senki, hogy az emberiség kihalófélben van, a dekadencia sírba dönt mindőnket, mert én tudok legalább egyről, akit biztosan nem.

2002. 04. 02.
   Így legyen ötösöm a lottón. Tényleg kaptunk nyulat. Már amikor a vidéki rokonság arcán megláttam azt a sejtelmes, sokat ígérő mosolyt ("Na mit kap majd mindjárt ez az édes-aranyos gyermekcse...?") biztosan tudtam, hogy a gyerek mit fog kapni. Azt csak gyanítottam, hogy én mindjárt mit fogok kapni, de az nem a rokonoktól lesz és nem fogok neki örülni. Egy darabig válogattam az infarktus, a szívszélhűdés és a villámgyors agyérelmeszedesés között, végül úgy éhgyomorra egy fél whisky és egy sör meggyőzött, hogy talán még nem kellene a Dunának menni. Foglalkozni vele úgysem fogok, ha meg felfordul a nyúl, hát felfordul, a kukának oly mindegy.
   Egyébként már rohadtul untam az egészet. Reggel ébresztő, autóba be, francba el, autóból ki, ebéd, autóba be, francba vissza, vacsora, meghalás. Ez három napon keresztül, egyedül az utolsó nap nézett ki picit másképp, akkor legalább kora délután visszaértünk, tudtam kicsit szöszmötölni meg pepecselni. Ezért most van kissé nagyobb ebédlőasztalunk, amin már kettőnél több ember is elfér. És még a lábamat sem szabtam szét körfűrészileg, pedig lett volna rá esély. Sajnos egyre inkább úgy fest, hogy bárminemű ilyes tevékenység a gyerek miatt olyan, mint a szibériai szarás, azaz két ember kell hozzá (gy.k.: az egyik szarik, a másik egy husánggal távol tartja a farkasokat). Emiatt bárminemű kétemberes tevékenységet úgy kell megtervezni, hogy egy ember elég legyen hozzá. Illetve úgy, hogy időnként még annyi se, mert a gyerek lesz két embert igénylő probléma forrása. És még van egy nyúl is ugye, de ez inkább csak lelki teher, legalább nem vált ki komoly társadalmi felháborodást, ha egy éjszaka véletlenül felfordul.
    Egyébként ritka udvariatlanul intéztem az egész húsvétot, senkit sem locsoltam meg, nem mondtam teljesen szar versikéket sem. Cserébe nem kaptam pirostojást, de ezt a frusztrációt valahogy majd feldolgozom. Igazán inni az autózás miatt nem nagyon lehetett, ezt viszont már nehezebben dolgoztam fel. Most meg dolgoznom kellene, ezt viszont még nem tudom, hogyan fogom a magam számára elfogadhatóvá tenni. Haj, haj.