2022. 07. 30.
   Nejem is valamiért rászokott ezekre a tépett aljú skinny nadrágokra, így titkos bebűnözésként időnként rendesen felöltözött nőket nézegetek az interneten.

2022. 07. 26.
   Az előző posztból stonerrock vonalon kifelejtettem a King Weedet, a derék franciák 3-4 lemez/év tempóval öntik a lopott borítós (bár ez a lófaszt sem érdekli ugye) az instrumentális befordulós zenét a közönségre. Ha valaki a bandcampet nem szereti, a tecsőn a 666MrDoom csatornán más finomságokkal együtt.

   Ha a falu nem megy a mediterráneumba, a mediterráneum megy a faluba. Vagy mi. Valami nagyon komoly elvágyódás lehet a levegőben, ha valaki ilyen kivilágított minipálmákat ültettet a háza elé.

2022. 07. 18.
   Hű, nagyon zajlik a nyár, rezsinövi, KATA-balhé, ezért most idegnyugtatásul egy zenés poszt.

    Mettált bírod? Meg a világzenét? Meg a hindi rapet? Hallgass Bloodywoodot, ami ugyan pár szám után kissé unalmas lesz, de addig kurvajó, az embernek kedve támad kimenni az utcára és üvöltve fejelni le mindenkit. Érdekes, hogy afféle metál-Irigyhónaljmirigyként kezdtek, a Tunak-tunak és a Mundian To Bach ke Rahi hazai termés, de pl. Ed Sheeran sem menekült. Egynek jó.

   Ami kettőnek is jó, az a Gnome. A belga, elsőre stonernek tűnő, de szerintem még a teljes beállás előttre való metál (asszem) trió (ez tuti). Ezek a minimálvideók nekem nagyon esztétikám, a két nagylemeznyi anyaggal kiváló két órát lehet eltölteni és elkívánni mindenkit a mocskos büdös kurvaanyjába, az újrajátszhatóságot pedig nagyban növeli, hogy nem kell végigvinni az összes pályát ahhoz, hogy egy new game plust elindítsunk, ja bocs, nemide.

   És amiért megírtam ezt az egészet, az a Clownc0re, ez a kemény, nem a vídia. Amikor a zenészek elunják az udvariasságot meg a sziasztok jó közönség vagytokot, és tényleg beleszarnak a zongorába. Na jó nem bele, csak rá. Átlag kb. másfél perces szösszenetek, de bazmeg azokban minden benne van. Nagyon könyörtelen az egész, a szintik vastag, szénné torzított hangzása, a kinézet, a metálos üvöltés, miközben -főleg a dobos- olyan stuntokat mutat be -bal kézzel hozza a basszust is, de még hogy-, hogy jézus fasza, tizedennyire lennék jó, világhírű lennék és még tudnék adni másnak is a világhírből. Apróságok, de beleborzong az ember, pl. semmi szemkontakt, de takkra együtt vannak, a legordenárébb ritmusvariálások közepette is. A szaxofon simán hoz valami negyed hanggal arrébb levő dolgot, hogy aztán egy valami fegeteges szólót csapjon ki, hát kiveri közben az ember. A számok végi kis ezek-azok -pl. a McDonaldsban rendelés- vagy a reklámzenére levezető mini szkeccsek külön szerethetővé teszik a produkciót.
   Két kvázi lemez, vagy mi, az egyik egy lepukkant Toyota furgonban, a másik egy toi-toi budiban felvéve. A Toyotásban a sofőr végig félig nyitott szájjal csak vezet, az autó mellett álló basszusgitárt fasszal pengetni nem tudom, melyikük ötlete volt. Az egész egy gyomros az agynak és a fülnek (igen, direkt képzavar).

   És ha elegünk volt az abszurdból, meghallgathatjuk Louis Cole normálisabb dolgait is, mi normálisabb, persze relatív. Vagy Sam Gendelét is, nála ez még inkább elmosódik. Vagy együtt a kettőt.