2003. 11. 30.
   Celebrityspotting: Váncsa István a Pénzverde oldalában. A szombatot meg túléltem, ez a lényeg.

   Voltunk most a teszkóban, vettem halvát, mijapicsajez, soha életemben nem ettem még ilyet. Soha nem is fogok. A tölteléktől (narancsos, kakaós, pisztáciás, meg mandulás, én ezt a legutóbit választottam) eltekintve olyan, mint egy kis fűrészporral megbolondított, kevéssé édes habcsók. Fene a gusztusát annak, aki ezt szereti.

   A teszkóban megvolt a teljes Harry Potter sorozat is, erősen meginogtam. Ugyan -a legutolsó kivételével- olvastam mindet, de a személyes könyvbirtoklás kissé sznob igényének csak nehezen tudok ellenállni. De most némi alapmatek után a megingást elhatározás követte, hogy ezt most mégsem. Az a rettenetes, hogy könyvre pénzt utoljára tavaly adtam ki. Meglátok valamit, megnézem az árát, aztán már nem is kell annyira. Mert akkor az is kéne, ez is kéne, hirtelen harmincezer forintot el lehetne vásárolni, akkor már inkább hagyjuk a fenébe az egészet.
   Ez is szenvedélybetegség annyiban, hogy az ember a gatyáját is ott tudná hagyni a boltban. De én ellen tudok állni ennek, majd jelentkezem a Veér Andrásnál, hátha tud alkalmazni jó pénzért az addiktológián, és akkor majd tudok könyvet venni.

2003. 11. 28.
   Teljesen kikészültem. Nem akarom felsorolni, mi mindennel szívtam meg, mindenki, aki kezdett már Linuxszal, biztosan ismeri ezt a fajtát. Éppen arra készültem, hogy fizikailag inzultálok valamit, amikor felhívott kedves ismerősöm (kis irodát működtet 6-7 géppel), hogy küldött neki emilt a BSA, hogy valljon színt szoftverileg. Ő osztott-szorzott, összeadott, elsárgult

   mondjuk érthető. Egy pár gépes fos kis hálózat vindózzal, ofisszal meg egy szerverrel alaphangon is közel egy milla (csak a szoftver), ha még valami extrát is akar az ember (nem a krómozott kipufogócsőre gondolok), akkor még több. Ettől egy tisztességes kisvállalkozás menten beadja a kulcsot.

   majd kitalálta, hogy a Linux ingyenes, átállítja a rendszert Linuxra. És rám gondolt.
   Azóta én nem gondolok semmire.

   Anyám is megjött. Holnap reggel megyek, berakom a linuxot a helyére, csak háromnegyedig megy, de majd megmagyarázom valahogy. Aztán még megyek máshova is, estére majdcsak hazaérek. A feleségem egy hete alig látott, ezért már ő is utálja a linuxot. Egy darabig kizárólag fonalgombolyítással szeretnék foglalkozni, azt hiszem. Á, mégis inkább csak szimplán berúgok.

   Köszönöm a kérdést, a gyerek jól van. Bővebben: nincs túl jól. Köhög, kapott ilyen csőszerű jószágot, amibe bele lehet spriccelni valami gyógyszert, a másik végén meg be kell lélegezni. Meg volt ijedve tőle nagyon, de a nejem bebeszélte neki, hogy ez trombita, azóta vígan muzsikál. Van valami rohad keserű lötty is, annak csak a csomagolása jó: van rajta kitéphető bacilus, amit az egyes adagoknál kell kiszaggatni és egyre kókadtabban néz ki. Mondjuk ezta fícsört nem nagyon értékeli szegény, mert attól még mindig keserű marad az a szar.

2003. 11. 25.
   Köszönöm a bátorítást és a jótanácsokat Linux-ügyben. Sajnos eleve rosszul mutatkozott be nekem a rendszer, ezentúl csak magázzuk egymást.

   Grafikus install volt (RedHat 8 egyébként), korrektül felszedte a videokártyát (s3Trio64V2), aztán kicsit pöcsölt a monitorral, mert valami dccprobe nem tudta megmondani, milyen is a monitor. De kis habozás után csak elindult, idekatt, odakatt, víg egerészés, fasza.
   Az XWindow beállításánál felajánlotta, hogy legyen az én videokártyám mondjuk s3Trio64V2. Mondtam, jó, bár kicsit csodálkoztam, hogy ha egyszer megtalálta, mit kérdezősködik még. Install vége, újraindulás után pedig merev passzal közölte a készülék, hogy "Device not found" vagy valami ilyesmi.

   Hosszú-hosszú pöcsölés után (reinstall kellett hozzá, mert a szöveges beállítással kb. 12 kört futottam sikertelenül) kiderítettem, hogy mindenféle felismerés (és a való tények) ellenére a standard VESA (!) driverrel hajlandó elindulni őkelme. Vagy az s3Trio32-vel.

   Basszameg a k...i... két napom elment egy rohadt videókártyával. És még a két ISA-s hálókártya sehol sincs, holnap veszek egy kiló jeget a homlokomra, Linus Torvalds pedig kinyalhassa

   Hogy is volt Laárnak az a versikéje? Nem megy, csak halvány emlékeim vannak, szóval háromnegyedprózában:

   A pingvin aranyos kis jószág
ahogy ide-oda tipeg, topog
mulatságos fekete frakkjában

De ha bottal lukat ütsz fejébe
Nem tipeg-topog többet,
nem vigyorog tovább
az az ostoba kis képe.

2003. 11. 24.
   Tüdőgyulladás, közben hányás/fosás, ezt a gyerek mind egyszerre tudja. Volt orvosnál

   ezt a trükköt...! A gyereknél a "sóhajtson" ritkán jön be, elég nehéz neki elmagyarázni, hogy mit is kellene csinálnia. Nade. Doktornéni rutinosan előkap egy forgót és a gyerek elé tartja, hogy "fújjál rá, aranyom, hogy pörögjön!". Hát igen, a rutin, a rutin

   most már van kanalas gyógyszer. Amit ugye kihány. Kis töprengés után megkérdeztem a nejemet, hogy kúpban esetleg... De ő csak lesújtóan nézett, hogy hülye vagy, fosik is. Egyelőre patthelyzet, talán majd holnap

   Nem azt mondom, hogy csatlakoztam a mereven Linux-ellenes Microsoft-buzikhoz, de a lelkesedésem erősen megcsappant. Elolvastam egy csomó irodalmat, körülbelül sejtettem is miről van szó, nosza, installáljunk egyet, mert ugye a száraz elmélet mellett ott zöldellik a gyakorlat aranyágának rétje, csak lazán fel kell nyúlni és learatni a babérok gyümölcseit.
   Fel is varázsoltam egy Red Hatot valami alja vasra, félórát böködtem, hogy ez kell, az kell, így kell, úgy kell. Ezek után újraindult a gép, kaptam egy promptot, sztannyi. Itt kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy a könyv által teljesen általánosnak nevezett parancsok kb. 80%-ára azt mondja a készülék megvetően, hogy "command not found", a maradékból pedig 18% pedig teljesen másképp működik, mint ahogyan az írva vagyon. Az ember a könyvtárváltást és a tartalom listázását (ezek télleg flottul mennek) pedig egy idő múlva elunja.

   Közel két órát küzdöttem azzal, hogy elindítsak valami grafikus felületet. Szép ez a parancssor, szép, igazi konzolkalóz magasról sercint az egérkurzorra, de én nem vagyok hekkerkrekker, én hármat akarok kattintani, nem kisregényeket firkantgatni. Kiolvastam a fél internetet, szabályszerű félbarna rántás-effektus (= a szakácskönyvekben az összes recept azzal kezdődik, hogy"félbarna rántásba tegyünk ...", de hogy azt a kurva rántást hogyan kell megcsinálni, egy szó nincs soha).

   Megállapítottam, hogy ez azoknak az abnormálisoknak való, akik fejből tudják, hogy mondjuk a "xfree86-sirc.3-4.56-x.lat.rpm" nevű állomány pontosan a "/dev/mount/cdrom/system/RedHat/RPMS" könyvtárban van (kisbetű-nagybetűt több körön is megszívtam), és akik pontosan tudják, mi a különbség a lib/usr/shared, az usr/shared/lib, valamint a shared/lib/usr között. Akkor már inkább setup.exe oszt jól van.

   Négy óra harc után elkullogtam a gép mellől, ugyan fenyegetően visszanéztem, de csak röhögött rajtam. Egyelőre patthelyzet, talán majd holnap. Most pedig lövöldözök egy kicsit virtualice.

2003. 11. 23.
   Öröm nézni, a fiam milyen önálló. Reggel önállóan bemegy a kallátorhoz, önállóan bekapcsolja, önállóan elindítja a Máriót, aztán amikor megunja, önállóan leállítja, majd önállóan átrendezi az ikonokat, önállóan csinál belőlük pár másolatot ide-oda, önállóan átnevezi őket ("Sajátgép" helyett "iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii"), utoljára a modemes kapcsolat jelszavát is átépítette valami használhatatlanra, elő kellett vakarnom a szerződést egy dossziéból valahonnan a szekrény aljáról.
   Az előbb a Norton Antivírust próbáltam helyrefaragni, mert az pont az emilellenőrző része azt mondta, hogy error, sőt, még most is azt mondja, mert nem tudtam helyrefaragni. Hálistennek a lomtárból még vissza tudtam szerezni pár fontos dolgot. Már látom, kénytelen leszek egy XP profot felrakni, abban lehet normális profilokat meg jogosultságokat csinálni. Azért ez már kínos, otthon is dolgozni.

   Az önállóság része most az is, hogy kijelenti, hogy ő nem akar aludni. Ma hajnal egykor még ott ordibált az ajtófélfát támasztva, hogy nem akar aludni, ő nem álmos. Nejemmel végül mondtuk neki, hogy rendben, viszont mi álmosak vagyunk, azt csinál, amit akar, csak csendben. De pont erre nem volt hajlandó. Most is ágál (este tizenegy van). Azt hiszem, eljött az esti máktea ideje.

   Beszereztem egy ingyér alaplapot, hogy abból majd olyan gépet csinálok, hogy csak no. Aztán láttam, hogy a frissen kukázott processzor nem hajlandó benne menni. Világmegváltás kicsit elhalasztva.

   Nejem feltette a kérdés, hogy mit akarok ebédelni. Kis töprengés után

   ez egy no-win game, nem lehet rá jót válaszolni. Vagy be lehet dobni valami standardet, hogy pl. paprikáskrumpli, erre jön a szájhúzás, hogy már megint? Vagy azt, hogy jó, akkor kóser malactőgy á la Chateaubriand, köretként fűszervajban párolt zsenge rozmaringgal. Érdekes módon erre is szájhúzás jön

   taktikusan közöltem, hogy mindegy, csak áfonyaöntettel legyen. Nejem átlátta szándékom, hogy tunképp valami husira vágyom (áfonyaöntettel), de ezzel még nem volt kint a szakadékból. Hálistennek/sajnos pont akkor hívott apósom, hogy nem mennénk-e át hozzájuk ebédelni, mert túrógombócot csinált áfonyaöntettel.
   Egy szavam se lehet, nem volt rossz. Csak az ilyen vegetáriánus ebédek után két órával mindig rohadt éhes leszek és nyálcsorgatva gondolok egy vastag szelet igazi zsírszalonnára.

2003. 11. 21.
   Jesszus, milyen mondatot bírtam ide beírni tegnap. És ma sem vagyok jobb formában. Kaptam egy jó vastag Linux-könyvet, azt most gyorsolvasással átlapozom, aztán már csak ojjektumorientáltan kellene megtanulni programozni, megtanulni rendesen angolul, németül, franciául, spanyolul és kínaiul. Aztán foglalkozni nagygépes adatbázisokkal, Solarissal, ezzelazzal, csipetnyi Oracle, egy marék SAP, Lótusz Notesz, meg még naprakészen követni mindazt, amit kitalálnak közben.
   Ezután elmehetnék bárhova dolgozni kurvasok pénzért, csak közben nyugdíjas lennék és szarnék az egészre. Ezért most inkább bemászok az ágyba egy jó krimivel.

2003. 11. 20.
   Megróttak, hogy gyakrabban kellene írnom ide valamit. Persze, persze, de ha nincs mit (bár azt is elő lehet adni, csak minek, persze azt is elő lehet adni ügyesen, de ha az sem megy, akkor az sem megy), akkor nincs mit. A mai napra rendelt Zen-buddhista közmondásunkat hallották.
   Na jó, tessék. Én is úgy jártam, mint egyik professzorom, aki szerint minden valamirevaló, elméleti villamosságtannal foglalkozó szaki ír egy olyan cikket, hogy "már értem a meddő teljesítményt". Ő is írt ilyet. Én pedig most írom meg azt, hogy "már értem a VBscriptet".

   Kedves ismerősöm tanácsára -akinek elpanaszoltam, hogy kidöglötten és kiéhezve hazaérkezve azonnal játszani kellene a gyerekkel- javasolta az őáltala alkalmazott megoldást. Tigrisugrással a nappali közepére kell vetődni, elheverni a szőnyegen, közben ordítva tájékoztatni a gyermeket, hogy "Döglött medvést játszunk!" A gyerek feladata pedig az, hogy valahogy talpra masszírozza apukát, aki mindeközben relatíve nyugodtan aludhat egy kicsinyt, ilyenkor pl. egy műanyagkalapáccsal fejenkopogtatást fel sem vesz az ember.
   Hah, mondtam magamban, ez jó, ezt megvesszük. Elvetettem magam a szőnyegen, odarikkantottam a gyereknek, hogy "Döglött medve vagyok, élesszél fel!" és elkezdtem tompulni. A gyerek odajött, feszegette egy kicsit a fejemet minden irányba, majd amikor csak nem akartam mozdulni, verbálisan kezdett inzultálni. Ezt egészen az ordításig fokozta (APAKEJJÉFEEEEE!!!), majd amikor ez sem jött be, megijedt és elkezdett ordítva zokogni. Nejem ekkor ígérte meg, hogy ha a döglött medve nem éled fel egy percen belül, ő is ringbe száll, mert így lehetetlen híradót nézni.
   Ez feltámadásom rövid története.

   Sikeresen bevállaltam egy olyan melót, amiről csak félig tudom, hogy hogyan fogom megcsinálni. De hát ez az élet sója, kihívások nélkül nincs infarktus. Baines kapitány is csak a huszonharmincadik részben tanult meg írni-olvasni. Igaz, után kurvára el is süllyesztette a hajóját. Nem mintha a kettőnek sok köze volna egymáshoz. Hogy melyik kettőnek, azt találjátok ki, rátok bízom.

   Most hihetetlenül komoly kísértést érzek arra, hogy... Pfhú, most is leküzdöttem.

2003. 11. 18.
   Reggelre azzal nyitottam, hogy kikattintgattam azt a kb. ötven üzenetküldős ablakot, amikben többek között biztosítottak, hogy bármekkora lehet a faszom, nyertem a világlottón, efféle. Valamint vegyek meg egy kiváló szoftvert, ami elintézi, hogy ne kapjak több ilyen üzenetet. Ezért utálom az újrainstallt, mert egy csomó dologról elfeledkezik az ember, például az üzenetküldő szolgáltatás haladéktalan letiltásáról. De most már megvan, a faszom jó akkorának, amekkora, világlottószelvényt úgyse vettem (bár a nejemet ki fogom faggatni ezügyben), a szoftvereteknek pedig vegyetek ti pénisznövelőt és fizessétek be ti a világlottóra.

   Szoktam bízni a világban, de most már azt se, miután egy weboldal mindenáron valami tárcsázószirszart akart nekem feltelepíteni, de olyan makacsul, hogy úgy kellett halomra gyilkolni az explorert. Igaz, magamnak csináltam, kellett nekem pinákat keresni ahelyett, hogy jó hazafiként a magyarorszag.hu-t nézegetném. Elveim ellenére kénytelen voltam fölrakni egy popup-stoppert is, azóta béke van.

   Anyám megkért, tudakoljam meg, hogy milyen utcában is fog ő lakni, mert a helyrajzi szám kevés a lakcímátíratáshoz. Nejem állt neki telefonálgatni, elkerekedő szemmel hallgattam, hogy "... igen, az új házban... ott az óvoda mellett... temető...???" Itt kaptam frászt, anyámat öregkorára a Temető utcába költöztetem, amíg él, meg nem bocsátja ezt nekem. Bár a Sírhant köz se volna sokkal jobb, mehetnék térdelni az önkormányzathoz, hogy fizetek bármennyit, csak legyen Kikelet utca, vagy bármi, csak ne ez.
   Aztán kiderült, még mindig nem tudják, merre van a ház, és azt kérdezték, a temető mellett kell-e elmenni.

   A gyerek Márió-lázát (már teljesen elszabadult a pokol, reggel, felkelés után rögtön bekapcsolta a gépet és Máriót követelt, ugyanez délben és este) úgy csökkentettem, hogy a kompútert sutyiban kihúztam a kettőhúszból. Reggel rohant, majd görbülő szájjal közölte, hogy elromlott, én meg némi hókuszpókusz után vállat vontam, hogy nem tudom megjavítani, bocs. "Apa béna" - döfött egyet lemondóan, de aztán hajlandó volt mást csinálni. Este nagy hűhóval megjavítottam a készüléket, "Apa okos" - világított a feje, hogy csak nem kellett totálisan csalódnia bennem. Én meg simán szégyelltem magam, egyrészt hogy ilyen piti trükkökkel vívom ki az elismerését, másrészt hogy nem tudok neki olyan programot nyújtani, hogy egyáltalán ne is kelljen neki az a csökött Márió. Ha megnyerem a lottóötöst, bérelek neki egy cirkuszt.

2003. 11. 15.
   Jelentem, a rokonlátogatás során rendkívüli esemény nem történt. Elmentünk, ettem valami sütit, ittam, ittam, ittam, ebédeltem, ittam, kialudtam, hazajöttünk. Közben nejem jót beszélgetett a családdal, én egyszer szólaltam meg tréfásan, amikor valaki panaszkodott, hogy valamije fáj, tréfásan megjegyeztem, hogy az öregségtől van. Sajnos ezt a dédmaminak mondtam, aki mindig is büszke volt rá, milyen jól tartja magát. A továbbiakban inkább csak ittam.

   Itthon pedig nekiálltam autót javítani, mert még pénteken felhívtam a szervizt, hogy mit intéztek a biztosítóval. Lassan két hónapja törött kocsival mászkálok, azért már csak történnie kellett volna valami haladásnak. A faszi megnyugtatott, hogy van, aki május óta jár törött autóval, idén már én se számítsak semmire. Kösz.
  Szétrámoltam a kocsi elejét, kivettem a fényszórót és a tartóvasat meg a környékét addig kalapáltam, amíg úgy csámpult, hogy nagyjából irányba állt a fényszóró. Minden más kicsit még csálébban áll, mint ezelőtt, a kocsi szemből úgy néz ki, mint egy ideges harcsa szeletelés előtt a boltban. Majd kicsit többet dolgoztok vele, mint amennyit egyébként kellett volna, bocs, de kinyalhatjátok.

2003. 11. 12.
   Ha ma műveltségi vetélkedőn veszek részt, az első arra járó páfrány simán rám ver. De lehetett volna bármilyen más, pl. futóverseny is, na jó, ott a páfrányt már leszívattam volna, de mondjuk egy folyondárnak már lett volna esélye.
   Annyit csináltam, hogy kicseréltettem a felnit, mert állandóan leeresztett a jobb első gumi, aztán egy darabig méláztam, a hirtelen eszembe jutó legalább hat dologból mibe csaphatnék bele. Teljesen természetes módon végül emellett döntöttem, némi vegetatív tevékenységen kívül az olvasgatás ki is töltötte a délutánt.

   Este elmentem fogorvoshoz, fél tíz tájt, amikor hazaértem, kiselőadást tartottam nejemnek arról, miért is élünk mi ragadozói, esetleg ősközösségi formában. Ugye ezeknél a fővadász (a családfő) eszik először, mert ha neki nincs ereje vadászni, akkor az egész családnak lőttek, azt a kis éhezést meg csak kibírják a többiek, amíg egyszercsak bőségesebb lesz a zsákmány.
   Ezzel virágnyelven azt tudattam a családommal, hogy általános értékmérő vonalon ma a gyerek téli cipője került bele a számba, egy hét múlva majd a nejem leendő télikabátja bánja, hogy három gyökere is volt a fogamnak. A csicsedliről már említést se tettem, egy röntgen egy ezres, majd nem eszünk mindennap sajtos parizert, jó lesz a sima is. A fennkölt antropológiai és etológiai előadásnak nejem röhögése vetett véget, ő ugyanis nagyon viccesnek találta, hogy a nagyzolós törzsfőnöki

   a gyerek is szereti a reklámokat, bár nem azért, amiért én. A legfrissebb sláger a dídzsúsz, ezt mondogatja most igen gyakran, ha begurul az üveggolyó a szekrény alá, ha a banán alakú fürdőszivacs beleesik a vízbe, akármi. Ezt tulajdonképpen rezzenéstelen arccal fogadtam, majd elmúlik. Akkor viszont, amikor egy reklámblokk után a gyerek azzal jött be a fürdőszobába, hogy "gösszer", megdicsértem, hogy végre valami értelmeset is felszedett a zajládából

   dumát az érzéstelenítés miatt félreálló, csempe képpel adom elő, ráadásul a közben fogyasztott Vitorlás

   ez a legújabb, amit a rumszerű termékek vonalán találtam. Ennyi a neve és nem több. Vitorlás. És csévi. Mert Piliscséven pancsolják. Ez már annyira műanyag, hogy csak a másodlagos asszociációkat merik bevetni, ellentétben a lényegesen direktebb nevű Hajós Itallal

   gusztustalanul fröcsög ki a szám szélén. Ennyit a patriarchális berendezkedésről.

   A szakma, a szakma. Nejemmel vetettem kromofágot (a köztudatban ez borzasztó erős festékoldóként szerepel, ha valakivel ki akarsz baszni, a kocsiját leöntöd kromofággal, garantált a teljes újrafényeztetés), ő óvatosan haza is hozta, vigyázott rá, mint a hímes tojásra. Itthon aztán elolvasta, mi van benne, 3-9% metanol, 85-92% diklór-metán. Én azért meg voltam ettől illetődve rendesen, de ő közölte, hogy szerinte ez fika, ezt szinte csak meginni veszélyes. Miért nem szóltam, hogy mit akarok, hozott volna krómkénsavat, az szétzabál mindent, mint az alien vére a Nostromón. Kösz. Hirtelen nem is tudom, mennyire biztató olyan nővel összeházasodni, aki szerint a hidrogéncianid (az Agatha Christie- meg egyéb regényekben a keserűmandula szagú ojjektum) a közhittel ellentétben szart sem ér, mert -ugyancsak a közhittel ellentétben- ott van még egy-két perc, hogy megmentsék az embert.

2003. 11. 11.
   Primitívségi kártérítésügyben kénytelen vagyok kénytelen vagyok a Kolláth Györgynek igazat adni, egyformák vagyunk, egyformák, de talán azért mégsem teljesen. Ha pedig mégis mindannyian egyformák vagyunk, akkor legelőször is akkora fizetést kérek, mint a Szász Károly, aztán tőlem mehet még a vita egy darabig.
   Nem azt mondom, hogy az a két szerencsétlen ne kapjon pénzt, igenis, kapjon, megszívatták őket rendesen, fizessen csak az állambácsi.
   Viszont belegondoltam, mi lenne, ha én találnék egy hullát és utána másfél évre becsuknának. A házat menten vinné az OTP, a nejem meg mehetne a híd alá a gyerekkel együtt. A rendes munkának pedig vége, mert az életben le nem mosom magamról, hogy börtöntöltelék vagyok. Egy ilyen menet után szerintem nem egy-két millióról szólna a történet, hanem legalább egy, ha nem két nagyságrenddel nagyobbról. Kíváncsi vagyok, ha pl. Szász Károlyt csuknák be, kifizetnék-e neki azt a kb. hatvannégy millát, ami a tizenöt havi bruttó bére.

   Rendesen belobbant a fogam, az éjszakát már algopirinnel húztam végig, reggel fogorvosért telefonálgattam. Kezdve a régi megszokottal (továbbképzésen van), aztán egy másik maszekkal (mondja be nevét, telefonszámát, majd visszahívom, kabbe), végül a körzetire fanyalodtam, szerencsére nem volt sorbanállás.
   Egy marha nagy hibát elkövettem, rendelési idő vége előtt egy órával értem oda. Mi a panasz? Fáj? Nosza, injekció, aztán nem túl lelkesen neki is állt furdancsolni. Aztán leállt és elkezdett faggatni. Nem koronás ez a fog? Vagy csapos? Ki csinálta? Miből van, ORHC-ből vagy THGD-ből? Mittudomén, válaszoltam mindegyik kérdésre, nem én vagyok a fogorvos. Hát jó, itten gyökérkezelés lesz, mert az minden bajra megoldás. Furkált még egy darabig, aztán kis reszelővel kutakodott, végül témalezárólag közölte, hogy két gyökér megvan, de a harmadikat nem találja. Írt egy receptet, vigyázzon, hogy a lyukba ne menjen semmi, szívogassa, viszlát.
   Először majdnem beszóltam neki, hogy ő is szívogathatna valamit, de aztán lenyeltem, lehet, hogy jövök még hozzá. Nem értettem ezt a kurta-furcsa kirúgást, aztán rájöttem, hogy szimplán vége a rendelési időnek.
   Na. Most kipróbáltam az ingyenes fogmegtartó kezelést, amit a TB biztosít, nem rossz, nem rossz, de azt hiszem, mégis inkább a magánpraxis.

2003. 11. 10.
  Látod, Sanyikám, látod, bevehettél volna a showba egy embert a Gubacsi út-Illatos út kereszteződéséből is. Próbáltam volna linket találni az origón, vagy az indexen, de nem ment, suta vagyok.

   Nincs jó kedvem, kezd fájni az egyik fogam, pont most nem akartam fogorvosra költeni. Na majd ezt is elintéztetem a nejemmel, a hajamat már régóta ő nyírja, kombináltfogó van otthon, pálinkát majd veszek még.

   Nejem megkérdezte, mennyi szabadságom van még, mert látja, hogy elég nyomorultan nézek ki, esetleg otthon tölthetnék pár napot pihenésképp. Hátttööö, mondtam a gyerekre sandítva, majd még meggondolom.
   Ezzel kissé laza kapcsolatban eltöprengtem, mi az istennyiláért van az óraátállítás, hogyan lehet ezzel energiát megtakarítani? Ami viszont jobban zavar, hogy egy órával hamarabb van sötét, egy órával hamarabb kell bejönni az utcáról, egy órával hosszabb showműsort kell otthon csinálni a gyereknek. Bár most a gipszfigura-öntés és festegetés bejött, legalábbis mi a nejemmel jól elvagyunk. Mondjuk az biztos, hogy Hollóházáról másodpercek alatt kirúgnának.

2003. 11. 07.
   A tegnap este belenéztem a szokásos módon nagy dérrel-dúrral beharangozott, tabuk nélküli, Fábry-féle romashowba. Hogy is mondjam finoman, szóval az átlagmagyar átlagnéző átlagcigányokról kialakított átlagképét valószínűleg igen kevéssé reformálta meg.

   Megsportoltattam a nejemet, a szerelés után a zsebemben felejtettem a Trabant kulcsát. Ezt persze nejem csak akkor vette észre, amikor már indulni akart a gyerekért a bölcsődébe. Még odatelefonált, hogy nem feledkezett meg a gyerekről, megy érte, várjanak, aztán uzsgyi, két kilométer erőltetett menet. Höhö.

   Most pedig elindulok, mert még sajtot kell venni a vacsorához, aztán hazamenni, megvacsorázni, gyereknevelni, összepakolni, Gödörbe menni, átpakolni, várni, koncertezni, visszapakolni, hazamenni, szombatot túlélni.

2003. 11. 05.
   Ilyen napokon szoktam elgondolkozni azon, hogy mégsem jó ötlet egyszerre több cégnek dolgozni. Egy hónapig semmi, aztán jön a napszél, vagy a rovarirtás, vagy nem tudom mi, de minden egyszerre megy gallyra. Vagy ha nem, majd gallyra viszem én, aztán lehet hosszasan gyógyítgatni, amit ennenmagam basztam el.

   Az élet olyan, mint egy Trabant. Végre azt hiszed, hogy jó, aztán délutánra leszakad a fél lökhárító. Mikor hazamentem a szerelésből, otthon felszereltem a kád mellé a zuhanyfejtartó akármit, jó magasra, hogy ne lógjon a slag. Kipróbáláskor persze elfeledkeztem róla, hogy itt nincs zuhanyfüggöny, jól oldalba is lőttem vele a nejemet.
   Aki amúgy is neheztelt, mert megdöbbent azon, hogy mit csináltam a Trabanttal. Láttam ugyanis, hogy azért szakadt le a fél lökhárító, mert teljesem szétrohadt a tartólemez, egyszerűen nincs mihez visszacsavarozni. Ezért -mivel a másik oldalon is 90%-os a rohadás- egyszerűen leszaggattam az egészet azzal, hogy az építőbb jellegű tevékenységet majd holnap. Nejem dülledt szemmel állt, hogy ez meg mi volt. Megmagyaráztam neki, hogy ez olyasmi, mint az általa függőségig szeretett Vészhelyzetben a fontossági sorrend. Először verjen a szíve, esetleg lélegezzen, a bokaficam ráér később is.

   Tömeges köremilben kapott, mellényzsebből kiéneklő kis zöld akárminek örül a kollegina. Nézd, milyen aranyos ez a levelibéka, ahogy széles mosollyal énekli a gonna be a bright, sunshin(e)y dayt, hogy rezegteti a korongos kis ujjait, tök édi, tök ari.
   Vége az animációnak, kis zöld izé megfordul, a hosszú farkát behúzza a zsebbe. Gyanakodva közelebb hajolok, "gecko.swf". Te, mondom, ez nem levelibéka, hanem gekkó.
- Mi...? Gekkó...? Fúj!

2003. 11. 04.
   Felszereltem a csapot a kád fölé, a csaphoz jár egy bővítő-excenter, ami arra kell, hogy a csapot be lehessen lőni vízszintesre. Egy normál villáskulcs-sorozatban van 15-ös, meg 17-es. Ezek után bárki azonnal meg tudja mondani, az excenterhez hányas kell. Azért felgyilkoltam, közben csodálkoztam, a vízvezetékszerelők hogyan tudták a csempe szarrá törése nélkül feltenni mondjuk a zuhany csapját. Végül szétrámoltam a zuhanycsapot, aha, hosszabítót használtak az aljasok. Vettem is, ma este azt is berakom, bár a szűzfürdés tegnap este már megvolt.

   A gyereknek megint volt hisztije (még hétfőn), akkor bejött a jó szülő-rossz szülő, bár nem szeretném többször eljátszani. Nejem negyedórát könyörgött a kis aljasnak, hogy üljön már bele a kádba, de az csak taknyát folyatva ordított. Nejem teljesen kibukva kiment a fürdőszobából, én pedig bementem. Hallgattam még tíz percet a nyafogást, közben egyre növekvő hangerővel biztattam a gyereket, ugyan üljön már bele a vízbe. Végül üvöltöttem egy akkorát, hogy felhabzott a víz, a gyerek majdnem összefosta magát, viszont amikor az anyja visszajött, akkor már nagyon örült neki és hajlandó volt hallgatni rá.

Ezt eszpee küldte nekem, köszönöm. Bár kicsit nagyon hiányos.

   Most pedig elmegyek egy mini maszek kreatív mítingre, biztosan nagyon termékeny lesz, mert kreativitásom mostanában nem ismer határokat. Pontosabban a határok nem tudnak annyira alacsonyak lenni, hogy a kreativitásom elérje őket.

2003. 11. 01.
   Nem tudom, mennyire kegyeletteljes dolog halottak napján Trabantülést hegeszteni, én mindenesetre ezt csináltam, meg inaskodtam annak a két mukinak, akik -szintén szarva a kötelező emlékezésre- a kádat falazták fel és semmijük nem volt. Szerencsére nekem igen, az évek alatt szépen felfejlesztettem a szerszámkészletemet

   Ettől bolondul meg a nejem. Én szakközépbe jártam, dolgoztam rendes esztergapaddal, marógéppel, istennyilával. Azóta tudom, milyen az, amikor rendes műhelye van az embernek, nem csak afféle barkácsbizbaszokkal tökölődik. Azokkal még csak rendesen le sem tudja vágni a saját lábát az ember. Azóta nekem az a jó, ami ipari és kész. Ez más vonalon is megmaradt, amikor pl. mentünk kávéfőzőt venni, nejem csak nehezen győzött meg arról, hogy otthonra talán mégsem kellene az a harminc kilós rozsdamentes acél példány, ami egy perc alatt lefőz két liter kávét.

   a legjobb pillanat az volt, amikor magamhoz vettem egy tubus Pattexet, hogy most a szétesett ülésszivacsot is megragasztom. Az egyik muki megállított, hogy ööö izé, meg kellene ragasztani a csempeajtót, de neki nincs ragasztója, egyébként ő Pattexet szokott használni, de hát sajnos nincs... ekkor egy David Copperfieldtől lesett látványos mozdulattal elővarázsoltam a tubust, a faszi álla koppant a csempén, jólesett. Szóval megvan a kád, bár egyelőre csak nézni szabad, amíg a csemperagasztó rendesen meg nem húz. Örültem, hogy nem én álltam neki, ezek ketten molyoltak vele közel hat órát.

   Azért a régi kerekeskutak nem voltak rosszak. Most van ez a Norton-kút, tízcentis átmérőjű csővel, aztán passz. Nem lehet sört hűteni benne, csak egyet. Meg hová lesz így a régi idők szép sportja, a kútba ugrás? Nem is beszélve pl. a macskákról, mire kettőt belegyömöszölsz, igen megizzadsz.

   Nejemmel elolvastattam Kocsis atya igehirdetéseit a Matula Magazinból, mert annyira fertelmesen köcsögök, hogy már jók (ez áll az egész Matulára is természetesen). Nem tetszett neki. Hát, őket sem szeretheti mindenki.

   Ha az intenzív napszél tényleg levertséget, fáradtságot, koncentrálásképtelenséget, effélét okoz, akkor szerintem a csillagászok elszámolták, és már három hete egyfolytában tetőzik a napkitörés.