2012. 05. 14.
   Kaptam megjegyzést, hogy hogy a Judzsín, akiről a lentebbi bejegyzésben énekelnek, hogy az magyarul nem Ödön, hanem Jenő. Utánatúrtam, és tényleg Jenő

   a helyzet természetesen ennél bonyolultabb (27-31.old), nyelvtörténetileg az Eugenius-Ögyén-Ödön a helyes, viszont a 19. sz elejefelé labancz befollyásra(?) valamiért úgy gondolták, hogy a Jenő a helyesebb, azóta jobbára Jenő, bár még most is sokszor csereszabatosak

   szóval lent a számcímnél gondolatban mindenki cseréje ki az Ödönt Jenőre, vagy még jobb, ha Eugénra, vagy bármire, ami neki esetleg még jobban tetszik.

   A sünszpotting pedig egy nagyon szórakoztató játék, mindenki megtalálja benne a maga örömét. A játékhoz szükség van egy, a kertbe vagy a szomszédba beköltöző sünre vagy süncsaládra

   egyszerre valamiért csak egy sün tűnik fel, ezért csak jelzőfestéssel lehetne megállapítani, tulajdonképpen hány sün is van a környéken. Meg is lenne annak a perverz bája, ha neonzöld meg neonnarancssárga sünök szaladgálnának a faluban, de még nem érdekel annyira a téma, hogy vegyek pár flakon festéket

   ami (egyelőre maradjunk az egyes számnál) esténként persze elindul vadászni vagy kocsmába biliárdozni vagy leugrik süncigiért a süntrafikba vagy mittudomén, mit csinál ilyenkor egy sün. A süni nagyon aranyos, ezért ha valamelyik gyerek meghallja, hogy a sün ott bassza az anyját zörög a növényzet alatt, elordítja magát, hogy SÜÜÜNIIII! és bevágtat a házba, hogy előkerítse a zseblámpát, mert ugye a sün csak sötétedés után jön elő és csak azzal látni. A másik gyerek meg utána.
   Mivel mindig elfelejtik, hogy előző alkalommal hol tették le a zseblámpát, átkutatják a házat, amikor végre megvan, egymás kezéből szedik ki, aztán próbálják egymást megakadályozni, hogy a másik hamarabb jusson oda a sün vélt helyéhez. Ezzel a gyermekek nagyon jól szórakoznak, megvan az esti program. Viszont mire mindez lezajlik, a sün természetesen már régen elment valahová a francba, a szülők meg jót röhöghetnek a gyermekek fancsali képén. Ilyen egyszerű örömök vannak mostanság faluhelyt.

   Ezt meg csak úgy, mert végre megtaláltam, kiezmiez.

2012. 05. 11.
   Hát ez valami rettenetes volt. De előre szólok, ne próbáljon meg senki belemagyarázni semmit.

   Azt álmodtam, hogy valahonnan előkerült a néhánnyal ezelőtti főnököm és beinvitált egy szinte teljesen üres és tejfehérre festett szobába, mint amilyen a 2001 Űrodüsszeia végén van. Nagyon meg fogok lepődni, közölte cinkos mosollyal. Eleve az invitálás gyanús volt, már szorítottam össze a seggemet, de csak leültetett egy nagyon modernista kanapéra, ami szintén fehér volt. Átkarolta a vállamat, én kétségbeesve próbáltam félrehúzódni, de nem hagyta lerázni magát. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, főleg, mikor közölte, hogy úgy gondolta, hogy én leszek Magyarország következő miniszterelnöke.
   Biztos voltam benne, hogy viccel, méghozzá borzasztó szarul, de aztán kinyílt egy addig alig észrevehető (fehér) ajtó és bejött rajta Kovács László, Szekeres Imre és Lendvai Ildikó. Kényelmesen elhelyezkedtek olyan fotelekben, amiket addig észre sem vettem (a fehérség miatt) és komolyan néztek rám. Kínos, kényelmetlen két perc csend következett, biztos voltam benne, hogy valami randa átverés szereplője vagyok, de akkor is, miért pont velem akarnak kibaszni a többmillió felnőttkorú magyar állampolgár közül? Látod, mondta a néhánnyal ezelőtti főnököm, végre levéve a vállamról a kezét és kicsit hátrébb húzódva, hogy jobban lássa az arcomat, ők is rád gondoltak. Levert a víz, öööhát rendben, próbáltam együtt játszani, de nem lenne ehhez például egy-két másik pártnak is szava például?

   Nem, hangzott el a hátam mögül, ahol egy másik, eddig hasonlóan észrevehetetlenül fehérre festett ajtón éppen Orbán Viktor, Kövér László és Harrach Péter sorjázott be. Ők is leültek, alig látható fehér fotelekbe és várták, hogy mondjak valamit. Elfogott az az érzés, hogy én nem én vagyok, ez csak a testem, kívülről figyelem magam, abban a szobában nem én vagyok, ez nem történhet meg velem, ez teljesen lehetetlen, hihetetlen, ez valaki mással történik, aki ugyan én vagyok, de ez csak véletlen, ebből biztosan nem igaz semmi. De csak múltak a percek nehéz csendben és nem jött senki trombitával meg pezsgővel, hogy istenem, de hülye arcot vágtál, haha, hátbaveregetés, na most már eredj haza. Mindenki csak nézett rám komolyan, kivéve a néhánnyal ezelőtti főnökömet, aki enyhe, biztató, afféle menni fog ez, ne fossál már mosollyal. Éreztem, ahogy egy verejtékcsöpp elindul lefelé az oldalamon.
   De hát én nem értek ehhez, azt sem tudom, mit kell csinálni, hogyan is van ez a miniszterelnökség, meg minden. Ó, hát ez nem probléma, mosolygott a néhánnyal ezelőtti főnököm, ezek itt bejönnek, referálnak neked, te meg megmondod, hogy mit csináljanak és ennyi. Ha belejössz, tulajdonképpen dolgoznod sem kell, meghallgatod őket, aztán rájuk bízod a munkát és kész. Referálnak nekem? dadogtam. És miről, meg hogyan? néztem körbe a komoly fejekre, amelyek addig finom bólogatással kísérték a néhánnyal ezelőtti főnököm rövid eligazítását, hogy igen, ennek a miniszterelnökdolognak tulajdonképpen valóban ennyi a veleje.

   Hát próbáljuk ki, mondta valaki mellőlem, rémülten kaptam vissza a fejem, de ott, ahol eddig a néhánnyal ezelőtti főnököm volt, pontosan ugyanolyan testtartással, mint ő, Szekeres Imre ült. De hát Szekeres eddig ott ült balra a... de ott már nem ült senki, még a fotelje is beleolvadt a nagy fehérségbe. Nyeltem egyet, hehe, főnök, de megváltoztál, próbáltam tréfával leplezni egyre növekvő kétségbeesésemet, pont úgy nézel ki, mint a Szekeres Imre.
   Szekeres láthatóan elszomorodott. Ahogy körben mindenki. Nem volt fejcsóválás, sem mitkeresezittezés, sem lemondó sugdolózás. Csupán egy gyenge sóhaj hallatszott Harrach Péter felől, olyan, amilyet a tanár ad ki, amikor kicsit nehezebb fejű tanítványával próbálja megértetni annak a fontosságát, hogy legalább az összeadást meg kellene tanulni, különben nemhogy másnap lesz egyes, de az életben sem viszi semmire. Rá volt írva az arcukra, hogy mi ezt tényleg komolyan gondoljuk, ő meg viccelődni próbál, mert nem érzi át a helyzet komolyságát. Mi megbízunk benne, dolgoznánk neki, hallgatnánk rá, ő meg megpróbálja elütni ezt a dolgot. Kicsit előrehajoltak, úgy néztek folyamatosan mindannyian rám, mikor veszem végre észre, hogy léha élceknek itt most nincs helye. És máshol sincs helye. És nem is lesz soha.

   Kezdjük újra, törte meg a gyászos hangulatot Szekeres, tehát te vagy a miniszterelnök, én pedig most jöttem be és beszámolok neked az ország dolgairól. De hát én... kezdtem volna, de ekkor egy kéz érintette meg hátulról a vállamat, nyugodj meg, eddig mindenkinek sikerült miniszterelnöknek lennie, aki csak megpróbálta. Miért pont neked ne menne, bátorított Orbán Viktor, olyan ez, mint a gyerekeknél beszéd, amelyik egészséges, előbb-utóbb elkezd beszélni, nem marad meg a gügyögésnél.
   Közben nem érzékeltem mozgást, de valahogy mindenki közelebb került hozzám, Lendvai Ildikó térde majdnem érte az enyémet, Kovács László és Kövér László pedig immár egy kétszemélyes kanapén ült egymás mellett, azonos, figyelmesen előrehajló testtartásban. Észrevettem, hogy még a nyakkendőjük mintázata is megegyezik, közben egyre jobban éreztem, hogy pisálnom kell. Hátra szerettem volna dőlni, hogy a hólyagom kevésbé feszüljön, de a kanapé szinte függőleges támlája ezt nem tette lehetővé. Szóval ott tartottunk, kezdte újra Szekeres, hogy az ország... Nem tudtam odafigyelni, mert már mindenki közvetlen közelből bámult az arcomba, próbáltam volna legalább egy kicsit hátrébb fészkelődni, de a kanapé támlája mintha előrébb csúszott volna, még annyi helyem sem lett, mint addig.
   Már a másik vállamon is éreztem egy kezet, "Harrach", villant belém, mert őt nem láttam, pedig az előbb még Kövérék mellett ült egy önálló fotelben olyan testtartásban, ami pontos tükörképe volt az övékének. A hólyagom már majdnem szétrobbant, semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak hogy be ne csurdítsak. Az ország... kezdte újra Szekeres, de a hangja már közvetlenül a fülem mellett hangzott fel, majd alighanem a két László közül valamelyik hirtelen megnyomta a hasamat, pontosan a hólyagom felett, a fájdalom a herémig hatolt és felébredtem, hogy mindjárt tényleg bepisálok.

Gondolkodni sem merek az egészen, nem akarom, hogy kiderüljön, tudat alatt azt szeretném, hogy valamelyik az anyám legyen.

A sünszpottingról majd később, addig lazításként egy könnyed Halló, Ödön, ott vagy még?

2012. 05. 08.
   Egy nap, amikor fáradt voltam és nagyon baszogattak és már rettenetesen untam a dolgot, gondoltam, kipróbálom a Budai Gyula-módszert és a nagy mikorleszmárezmeg, mikorleszmárazmeg közepette visszakérdeztem, hogy na de mit keres Oszkó Péter a Vizerbe. Az eredményen (valljuk be, volt pozitív is meg negatív is) felbuzdulva elhatároztam, hogy ezt a telefonos felméréseknél is alkalmazni fogom, a "Hány alkalmazottja van a cégnek"-re szinte adja magát, és már az első kérdésen el lehet rugózni pár percig.

- Legyen szíves, mondja meg, hány alkalmazottja van a cégnek?
- Még hogy hány alkalmazottja, de mit keres Oszkó Péter a Vizerbe ...?
- ...bocsánat, én azt nem tudom, de nem is ezt kérdeztem, hanem hogy hány...
- persze, hogy hány, de azt mondja meg nekem, M.K.O.P.A.V?
- Bocsásson meg, de én csak a dolgozok számát szeretném megtudni.
- Én meg csak azt, hogy M.K.O.P.A.V?
- ...
satöbbi, telefonletételig, ízlés szerint egy-két kérdésre még felelni is lehet, hogy valami előrehaladás is legyen

    Kár, hogy időközben elég sok ilyen felmérősdit leépítettem, rájöttem, hogy azt kell mondani, hogy a cégnél négyen dolgozunk. Idáig majdnem mindegyik felmérés itt megállt, hogy akkor köszönjük, sajnos mi nem vagyunk célcsoport, mert csak tíz fő fölött, visszhall. Az egyetlen kivétel az kissé meghökkenve visszakérdezett, hogy dehát tavaly még háromszáznyolcvanan voltunk. Áldottam magam, hogy annakidején nem háromezernyolcszázat mondtam, majd sajnálkozva közöltem, hogy hát igen, az tavaly volt, de hát ez a válság... érti... Igen, értem, vette részvevőre a felmérőember is, csendben sóhajtottunk mindketten, mintegy szimbolikus két másodperces néma felállásként, majd viszhall. Ez is pipa.