2014. 07.31.
   Végül csak sikerült szereznem egy társaságot, akik tényleg mindent elvittek. Megkérdezték, hány méter bútor van, ó, ehhez elég a kis kocsi is. Amikor megjöttek egy valóban egy nem túl nagy teherautóval, elkezdtem számolgatni, hányat fognak fordulni és mennyi pluszpénzt fognak ezért kérni, valamint az is elkezdtem fogalmazni, ekkor hogyan küldöm el őket a gecibe előbb udvariasan, majd átmenet nélkül nagyon nem udvariasan.
   Megmutattam nekik a témát, aha, aha, oké, nem baj-e, ha egy kicsit hangosak lesznek. Ööönem, mondtam, egyrészt nem teljesen értve, hogy miért kérdezik, másrészt tekintetbe véve, hogy ők sem, én sem jövünk már ide vissza. Azonnal megértettem viszont az egész koncepciót, amikor egy csákánynyél segítségével haladéktalanul elkezdtek mindent lapraszerelni. A csákánynyéllel kibaszták a szekrény hátlapját, majd teljes testsúlyt beleadva összehajtották, hogy az élek menlt recsegve széttört, a maradékot, ami tartotta, azt meg simán szétrúgták.
   Bár kicsit fájt nézni a rombolást

   eleinte úgy képzeltem, hogy van valami érték a lakásban, de hamar rájöttem, hogy tulajdonképpen semmi nincs, amit többért lehetne eladni, mint amennyi gecizés van vele. Ebben csak megerősítettek az ingyenmindentelvivő kisiparosok, akik semmit nem akartak elvinni ingyen, pedig volt, amit tukmáltam

   de valahol mélyen azért csodáltam is őket, tessék, itt vannak a modern vikingek, amik a kultúrembereknek esetleg értéket képviselő dolgokat csákánynyéllel basszák szét habozás nélkül. És még pénzt is kapnak érte. Amikor épp valami annyira jól összeszerelt szekrényhez értek, hogy ketten kellettek hozzá

   az már akkorát szólt, hogy feljött az alsó szomszéd, hogy mi a fasz ez, rá ne szakítsuk a plafont

    kénytelen voltam meg is jegyezni, hogy öröm látni, amint képzett szakemberek tudásuk legjavát nyújtva oldanak meg másnak gondot okozó intellektuális problémákat, de nem vertek meg, sőt, büszkén vigyorogtak. És tényleg minden befért abba a teherautóba. Profi.

   Most már nem kell éjszaka leskelődni a kertben sünik után, egészen felbátorodtak, jönnek világosban is, ott döcögnek a kertben fel-alá, mókásak, ellentétben a macskával, ami gyilkos, mert madarakat vadászik, aztán ott eszi meg őket a kertben, látványosan otthagyva a kevésbé húsos részeket, szárnyvéget, ilyesmit, amit aztán takaríthatok el én.
   Nejem is szereti a sünöket, jaj de édi, jaj de ari, mígnem valamelyik sünt hosszan basztatta, mert az nem volt hajlandó kijönni valami bokor alól, csak annyi hallatszott, hogy alighanem éppen vacsorázik, mert ropogtatott valamit.
- Gyere ki! Gyeereee kiii! Naaa, sünikeee! [stb., stb., öt perc] Cic, cic, cic! Gyere ki szépen, hadd... blöe.
  Pont kiértem, szóval az aranyos süni azzal a véres szárnyvéggel a szájában jelent meg, amit a macska előző este otthagyott. Kibaszott gusztustalanul és egyben ijesztően nézett ki, éppen csak a szeme nem világított vörösen. Veszett, gyilkos vadállatok között élünk.

   Valamelyik este a híradóban volt egy gyerek, akit visszalopott az anyja az apjától, vagy fordítva, mindegy. Ennek örömére, mivel emlékeztem, hogy volt már hasonló, a Mehmet Karcsika esete, kénytelen voltam nejemnek elskandálni a
Volt egy Karcsi, Mehmet,
Sosem látott tehnet
rögtönzött kétsorosat, ami után nejem rögtön azt javasolta, hogy inkább igyak.

2014. 07.24.
   Nem tudom, ifjabban vannak-e hosszútávú dolgai az embernek, mármint olyan elintéznivalók, amik már messziről látszanak, hogy hónapokig, rosszabb esetben évekig tartanak

   ehelyt állítanám fel azt az elméletet, hogy a fizikai törvények a fogalmakra is érvényesek. Konkrétan arra gondolok, hogy többszörösen ellenőrzött és megerősített tapasztalatom szerint bármilyen ügyintézésnél hat a súrlódási erő, ami fékezi az ügy haladását, kellő idő elteltével pedig meg is állítja. Következésképp egy ügy kizárólag akkor halad előre, ha folyamatosan erőhatást gyakorlunk rá. Egy ügy súrlódási együtthatója egyenesen arányos a benne szereplő természetes személyek és négyzetesen arányos a benne szereplő hivatalok számával

    de ha nem vigyáz az ember, később lesznek.

    Az már egy komoly sikerélmény volt, amikor közel kétéves vívás után sikerült rendesen bezáratnom A Satuként Lefogott A-moll Akkord Mennyei Harmóniájának Egyházát. Akkor is elsült egy üveg tömény, amikor közel egy év melóval sikerült a faterom lakásáról leszedetni azt a jelzálogot, amit harmincnemtudomhány éve a munkahelye tett rá

   és nemhogy a munkahely, de a jogutódjának a jogutódjának a jogutódjának a jogutódja is megszűnt

   és huszonnemtudomhány éve lejárt, de elfejtett leszedetni.

   A fater hagyatéki projektje is vicces volt, mindegy, a végefelé azt is megállapítottam, hogy egyrészt a hivatalokon kívül a hazai mikrovállalkozásoknak is egytől egyig a kurva anyját, másrészt hogy nem mindig a lét határozza meg a tudatot.

   Konkrétan ez akkor fogalmazódott meg bennem, amikor végre a sokadik mindentelvivő kisvállalkozó legalább tényleg megjelent, igaz, korántsem akkor, amikorra ígérte és korántsem vitt el mindent

   és korántsem annyiért akarta, amennyiért megbeszéltük, ekkor mondtam, hogy oké, akkor hordjanak vissza mindent és nem is találkoztunk. Vagy azt már, amit elvittek, ne tegyék vissza, de most viszonhallás

    de legalább jótanácsokkal látott el.
- Figyelj, adok egy tanácsot. Ebben a szakmában szinte mindenki cigány. Ha cigányok jönnek, vigyázz velük.
- Miért, mit szoktak csinálni?
- Hát például addig húzzák az időt, amíg aztán megszorulsz. Meg nem visznek el mindent. Meg amikor már lent van a fele, akkor találják ki, hogy nem is annyi, hanem több.
- Aha, értem.
- Meg akkor figyelj különösen, ha asszony is van velük.

   Elnéztem az ember mellett, aki egy az egyben mintha Győzike lett volna, hogy rálássak, a felesége éppen mit pakol még gyorsan el.

- Értem. Köszönöm, majd akkor vigyázok. Nem lehet mindenki olyan becsületes, mint te.
- Hát nem is.

Basszájba.