2017. 08. 29.
   Nem bírom ezt az érzelmi hullámvasutat, amit a gyerek okoz, még akkor sem, ha lehet, hogy relatíve jól jövök ki belőle. Ugye rászokott a metálra és kitalálta, hogy menjünk koncertre. A Chäldrøn of Shïttän vagy mi a nevük zenekar természetesen Magyarországon nem játszik, a földrajzilag legközelebbi fellépésük Svájcban, ami szép-szép, de azért még mindig kurva drága. Mondtam is a gyereknek, hogy felejtse el, tölsön le videót, sokat, majd arra headbangelünk családilag. Ezzel reméltem, hogy végre pontot sikerült tenni egy kéthónapos macera végére.

   Végül sajnos szerveztek valami kelet-európai turnét, úgyhogy megint kezdődött a nyekergés, hogy menjünk koncertre, végül kissé sziszegve fizettem ki a csehszlovák, de még így is kurva drága fesztiváljegyet, basszameg, lehet két napot eltölteni a kies Horný Tisovníkban, ahol remélem, legalább ivóvíz lesz valahol, meg nem kell hatszáz ember szeme láttára fosni egy bokorba, ha nem bírom tovább a háromórás sorbanállást a budihoz. Már kezdtem szervezni a sátrat, meg a páncélozott és tűzálló hálózsákot, mert ahogy horkolok, kizárt, hogy még az edzett metálosok se próbálják meg éjszaka rám gyújtani a sátrat a gecibe vagy simán agyonverni, szóval több problémám is volt ezzel az egésszel.

   Ezek után derült ki, hogy a Chäldrøn of Shïttän mégiscsak jön Magyarországra. Nagyon nagyot káromkodtam, kurva eget, ezt az egész metálmizériát a tizedéből meg lehetett volna úszni, ráadásul annak a tanulságnak is elúszott a lehetősége, hogy kimegyünk, borzasztó szar lesz az egész, a gyerek meg hátha ebből rájön, hogy _ennyire_ azért nem szereti a metált és legalább a következő pár évre nyugi lesz. Ettem magam egy darabig, de hát mindegy, ha már kifizettük ezt a kibaszott csehszlovák körutat, végig is csináljuk,ha össze is szarjuk magunkat.

   És három nappal azelőtt, hogy indultunk volna Horný Tisovníkba, jött a csehszlovákoktól az emil, hogy a fesztivál elmarad. Bontottam egy Kozelt, aztán még egyet, aztán megvettem a budapesti koncertjegyet

   kissé haknijellege volt az egésznek, mondjuk a közönség sem volt valami népes. Sajnos a végén az énekes túl sokszor köszönte meg nekünk, milyen jó közönség voltunk, emiatt a hosszú, rendezetlen szakáll, kócos haj, hálálkodó mozdulatok kombinációjával pontosan úgy festett, mint egy hajláktalan, aki az imént kapott kétszáz forintot

   most már csak az kell, hogy a csehszlovákok ténlyeg visszautalják a pénzt, addig levezetésképp még idegeskedek egy kicsit.

Pina.

2017. 08. 10.
   Öröm nézni a fiatalokat, hogyan fejlődnek, érnek, tudnak egyre többet. A minap például meglepetéssel tapasztaltam, hogy a gyerek a Batmetal videó szövegéből már nem csak az amszofakingtaf-ot tudja, hanem az egészet, tempóban, ahogy kell. Mondjuk tény, hogy ipari mennyiségben néz tecsőt, de azért az is váratlan volt, amikor elmesélte, hogy mit látott és bazmeg mint egy kevésbé magyarságtudatos ötvenhatos emigráns, aki már majdnem több, egy éve kint él és ezért már csak törve beszélni magyar. És akkor jött a ööö palmrídör, tenyérjós, segítek neki, igen a tenyérjós, és aztán ööö forkeszted, megjósolta, segítek stb. Fog ő még hanyag karácsonyi üdvözlőlapot küldeni valahonnan Dél-Afrikából, remélem, a nyugdíjamhoz is küld majd hozzájárulást.

   A múltkor hatalmas nosztalgiarohamom volt, sikerült megállnom egy teherautó mellett, ami elkezdett tolatni és egyidejűleg nekiállt elprüttyögni a lambadát. Ezek a zenés IC-k még mindig közöttünk vannak. Biztos vagyok benne, hogy annakidején legyártottak kétmilliárd lambadachipet fillérekért

   összesöpörték a félvezetőgyár csarnokában a normális chipekbe már nem jó maradékot, mert ennek az is jó lesz, meg elég három kivezetés, elképzeltem a speckóját, Vcc In, GND In, Lambada Out

   és mindenhová jutott belőle, a zenélő bilitől a kulcstartón át a tolatásjelzőig. Nem mesterséges intelligencia fogja elfoglalni a világot, bazmeg, hanem ezek a nyekergő szarok állnak össze egy hatalmas lambadafelhővé és akkor lesz végünk.

   A nejem a múltkor a háttérből megjegyezte, hogy nagyon csúnyán beszélek. Igaza volt, viszont sajnos egyáltalán nem vette figyelembe a körülményeket. Éppen valami ménkű nagy tűzokádó lófaszt kellett legyőznöm összevissza ugrálással, állandó kameranézet-váltással és másodpercenként három gombnyomással, közben az odatelepülő gyerek passzív-agresszív módon osztotta az észt, azaz állandóan kérdezve basztatott, hogy ezt miért így csinálom, miért nem úgy. A kölyök pedig a kérdések között igyekezett megérdeklődni, hogy hogy a lófaszba is kell modot betenni a Minecraftba. És persze _mindeközben_ találjam ki, hogy másnap mi a lófasz legyen az ebéd. Hát persze, hogy minden harmadik szavam az volt, hogy lófasz.

Úgyhogy inkább pina.