2002. 12. 31.
   Ismét egy jó lapos szilveszter. Bár nekem amúgy is mindegy, a kvázi hivatalos ünnepeket alapból kevéssé tolerálom, nekem ne mondják meg, mikor minek kell örülni. Ha minden jól megy, valamikor január elején a könyvelőm azt fogja mondani, hogy nem kell a családi ezüstöt zálogba csapni, hogy kifizethessem az adóhivatalt. Na ekkor fogok én örülni a szép új évnek. Ha nem, akkor 2003 igen szomorúan fog kezdődni.

   Azért csaptunk egy kis matinészilvesztert, a gyereket bevittük a Váci utcába, lásson már ilyet is. Nem voltunk egyedül, látszott, hogy az összes kisgyerekes most jött le szilveszterezni. A petárdáktól a gyerek persze azonnal frászt kapott, a nejem nyakába kéredzkedett (én nem voltam jó neki) és nem volt hajlandó semmi pénzért elválni tőle, cipelnie kellett. Hevesi Tamás se tudta megnyugtatni, pedig engem megnyugtatott. Tudtam, hogy jó a hangja, de azért látni, hogy a) egy Hevesi Tamás is képes este hatkor kb. százötven embernek nyomni a műsort, szóval országosan ismert embereknek sem jár mindig b) ő is elbassza néha a dolgot, konkrétan egy sort egy negyeddel előbb énekelt el, mint kellett volna, örült a lelkem. Látszott, hogy a gyerek lufifóbiája még mindig tombol. Ha szembejött egy ember, akinél lufi volt, belefúrta az arcát a nejem nyakába. Egy lufiárusnál pedig majdnem rohamot kapott. Legalább ebből a szempontból olcsó lesz a szórakoztatása.
   A gyerek eleve nem kedvelte valamiért a léggömböt, az ajtót viszont én tettem be neki végképp. Otthon felfújtam egy lufit, kicsit visíttattam (nem a gyereket)(szét kell húzni a száját -nem a gyerekét- és sípol, mint állat), már ez sem tetszett neki, aztán a nejem -aki látta, mire készülök- szólt, hogy "nem kellene...", de ekkor elengedtem a lufit, "...elengedni" fejezte be nejem lemondóan a mondatot. A lufi persze repkedett mindenfelé, a gyerek csak állt besokkolva, aztán a lufi pont az orra előtt csinált egy hátraszaltót. Negyedórát ordított szegény, mire meg tudtuk nyugtatni, közben persze nagyon kiröhögtük.

   Hazafelé a metrón volt egy igen hangos kis csapat, főleg egy srácban volt már nyomás, ordítozott, miegyéb. A kocsiban háromféle érzés állt elő, ők igen jól érezték magukat, rajtuk és rajtunk kívül mindenki más igen rosszul érezte magát, mi pedig a nejemmel igen irigyek voltunk.

   Most a gyerek már alszik, mindjárt a nejem is, mindjárt én is, tán még a Himnuszig kihúzom. Arra mondjuk erősen kíváncsi leszek, hányan csinálnak sportot abból, hogy éjfélkor beírjanak barakkba ahelyett, hogy részegen fetrengenének valami buliban, ahogy azt egy normális emberhez illik. Nem visszalőni, én már régen nem vagyok az. Jóccakát.

2002. 12. 28. v2.0
   Most este elmentünk a Sparba, a karácsonyra kapott utalványt cseppfolyósítandó. Kísérletképp beruháztunk egy Pepsi Blue-ra is, sajnos csak kétliteres egységekben volt, de bátrak voltunk, mint a cigány lova. Télleg szép, áttetsző középkék. Az íze pedig... hát, nem tudom egy szóval kifejezni, talán még a "bűnrossz" passzol legjobban. Egy pohár gyenge szódavízbe dobjunk be két kis korong szaharint vagy hasonló mesterséges édesítőszert, tegyünk hozzá egy evőkanál diszperziós falfestéket (két csepp színezővel), végül az egészet bolondítsuk meg egy csipet rozsdával, már csak az utóíz végett is. Azért viszkivel elmegy, csak nem szabad közben ránézni, instant hányinger.

   Az előbb reklámozták a Pharmaton Vital kapszulát. Nem tudom, mi van benne, nem is érdekes (biztos nem káros, aki meg hisz benne, annak talán használ), viszont arra lennék kíváncsi, rajtam kívül hány ember asszociált rögtön a "farbatrombitál" kifejezésre, ezzel rögtön asszociációs bázist teremtve arra a nem biztos, hogy kellemes eshetőségre, hogy az illető kapszulát nem orálisan kell alkalmazni.

2002. 12. 28.
   Alapban taszító dolog bemenni egy munkahelyre. Még taszítóbb, ha dolgozni is kell. A legtaszítóbb, ha ilyenkor is be kell menni. Ennél már csak az taszítóbb, ha ilyenkor dolgozni is kell. Nem ragozom tovább, már csak azért sem, mert nem is tudnám. Illetve annyit még hozzátennék, hogy alapban taszító dolog a tél is ezzel a mocsok hideggel, a rövid nappalokkal, a csúszós utakkal és a rohadt nagy fűtésszámlával.
   A karácsonyban is csalódtam. Mindenkinek kiadtam, hogy alkoholt vegyen nekem ajándékba. De csak alig kaptam. Hálistennek a vendégeknek beszerzett ebből-abból azért maradt rendesen, este, ha minden elcsendesedett, diszkréten rájárok. Karácsonykor anyámtól megkaptam, hogy úgy nézek ki, mint egy hontalan, a napokban a feleségemtől pedig azt, hogy alkoholista vagyok. Nem így, persze (szó szerint:"Pár napja még teli volt, mostanra csak ennyi maradt?"), de az az enyhe lemondás a szemében világosan beszélt. Hábazze... Azóta aggódva nézek a tükörbe, de szerintem nem látszik semmi extra. Persze állítólag így kezdődik, az alany nem vesz észre semmit, csak a környezete.

   Már volt vitánk a nejemmel a karácsonyfadíszek ügyében. Deszépez, igendeminekaz. Sajnos jövőre venni kell, a gyerek is amortizál, én is. Egy darabig a nejem íróasztalán állt a fenyő, aztán kellett az asztal, ugyan emeljem már meg a fenyőt, amíg ő kihúzza alóla az asztalt. Megragadtam a fát, emelés, hnggggg... baze, de el vagyok gyengülve, nem megy... reccs. Elfelejtettem, hogy a csúcsdísz szinte érinti a plafont. De már nem. Bakker.

2002. 12. 25.
   Azt hiszem, a "pipihusi nokival és koviubival" fajtából a napokban hallottam a legrosszabbat, "Kellcsi Karcsi!" formában. Ez azért már ütős. Műfajában is eltér a KBÚÉTÁ-tól (Kurva Boldog Új Évet, Te Állat), ami szintén a kedvenceim közé tartozik.

   Karácsony félig letudva, már csak némi maradék látogatás van hátra. A szokásos családi problémafelvetések (mikor leszel vezérigazgató, ugye nem szoktál inni, ne cigizz, mennyi fizetést kaptál, mikor lesz emelés) szintén legyűrve, az ezek miatt képződött agyérgörcsömet jelenleg cigizéssel és viszkizéssel csillapítom. Családon belül többször elmagyaráztam már, hogy ebben a kismaszek világban nem úgy van a. Ami bejön, abból lehet osztani, fix fizetés, mint olyan, nincs. Ezt azért télleg nehéz lehet x év masszív szocializmus után feldolgozni, mindig el kell mondanom.

   Annyi salátát ettem, egy nyúl is rosszul lenne tőle. Én sem vagyok jól, puffadok, mint egy tehén, ha lucernát evett. Remélem, az alkohol ezen is segít. A nejem náthás, úgyhogy most bátor vagyok. Az előbb fingtam egy akkorát, hogy megrezzent a redőny is, de csak átmeneti volt a megkönnyebbülés.

   Após többször is telefonált, mikor megyünk. Aztán csak kibökte, hogy nincs-e véletlenül otthon néhány 4x4x4 cm-es fakocka, mert valami asztala szétesett, ezekkel óhajtaná megjavítani. Megnyugtattam, hogy természetesen több tucat ilyennel rendelkezem, minden normális háztartásban (az övét kivéve) garmadával figyelnek az efféle kockák, a mienk sem kivétel. De szerintem érezte, hogy nem beszélek teljesen komolyan.

   Azt pedig meg kellett állapítsam, hogy a játékgyártás egy az egyben elköltözött Kínába. A gyerek kapott egy tonna fröccsöntött kirakóst, háromfélét. Festett fató, benne fából lombfűrészelt, mágnessel kihorgászható halak. Elemes és felhúzhatós kisautók. Felhúzhatós ugróbéka. Kivétel nélkül mind Made In China. Ha az ember végigmegy egy áruház játékosztályán, a cuccosok 90%-a kínai. A maradékról meg nehéz eldönteni, mert a címkéken csak hieroglifák olvashatók.

2002. 12. 22.
   Jó korán leléceltem a cégbuliról, nem volt rossz, de kialvatlanul és másnaposan sokat vezetni nagyon szar dolog, nem is beszélve az időnkénti halálközeli élményekről (pl. amikor arra riad az ember, hogy a szembejövők erőst villognak, hogy takarodj már az ő sávjukból vissza a sajátodba). Kávé, cigi, indulás, a seggem majd befagyott a hideg furgonban. Az ötös útra érve fékeztem párat, hát, nem ideális, de azért járhatós, úgy hetven-nyolcvan környékén nyomtam, kezdett már pirkadni is, menni fog ez. Aztán Dabas előtt valamivel láttam két autót, amint negyvennel poroszkálnak, kicsit fékezve (hm, nem csúszik) beálltam mögéjük, eltöprengtem, mit tökölhetnek ezek a falusiak, nem láttak még aszfaltot vagy trafipax van a környéken? Nosza, előzés. Már mehettem úgy hatvannal, éppen szedtem vissza magam eléjük, amikor a furgon úgy döntött, mostantól nem én fogom irányítani, hanem a fizika.
   Rutinos raliversenyzők biztos megoldották volna a helyzetet, a magamfajta mazsolák kinyomják a kuplungot, a kormányt enyhén a kívánt menetirány felé fordítják és sűrű miatyánkozás közben várják, hogy a lendület fogy-e el hamarabb, vagy az aszfalt. Ez utóbbi esetben az útszéli árok majd felemészti a lendületet is. Már- már azt hittem, megúszom, amikor a harmadik eset jött be, a lefagyás fogyott el, az úttal egy irányba, oldalazva csúszó furgon szép lassan dőlni kezdett a vezetőoldal felé.
    Basszamegbasszamegbasszameg. Lepergett előttem -nem az életem, ilyen sebességnél azért viszonylag nehéz meghalni- hogy most járhatok a biztosítóhoz, a szervizbe, ezer papír, anyja neve három példány, mindez most év végén, PAFF, csörr. Huhh. Motor leállít, lámpa le, egyben vagyok. Biztonsági öv kikapcsol. Felálltam a fülkében, szétnéztem, nahát, még a külső tükör is itt van a lábam alatt. Felszedtem a telefonomat. Egy faszi benézett a szélvédőn, jól vagyok? Jól hát, csak -felnyomtam a jobb ajtót, mint egy harckocsizó a torony fedelét- tartsa már az ajtót, mert nem tudok kimászni, a szélvédőt meg nem akarom kirúgni, örülök, hogy megmaradt. Az a faszi aranyat ért. Előrerohant az úton, hogy megállítsa a népeket, aztán visszajött, a dzsipjéből kötelet vett elő, egyik vége a vonóhorogra, a másik vége a furgonra, megránt - nem megy. Kiparancsolt az utánam álló kocsiból négy olaszt, hogy segítsenek a másik oldalon emelni, ránt, már talpon is volt a furgon. Motor indít, félreálltam, összeszedtem a menthető cuccokat, közben ő terelte forgalmat.
   Odamentem és megkérdeztem, mennyivel tartozom, de legyintett, hogy semmivel, de azért adott névjegykártyát. Maszek autómentő szolgálat. Ja, ha csak úgy nem. A következő benzinkúton zabráltam egy sitteszsákot meg celluxot, meg volt oldva az ablakkérdés is. Az út többi része eseménytelenül telt.
   Este meg bebasztam otthon jól, az az amőbafotel, amire olyan régen hajtottam, nagyon fasza, a Heti Hetest nézve arra riadtam, hogy reklám van, na jó, akkor folytatom vízszintesen.

2002. 12. 20.
   Tavaly ilyenkor már csak úgy vonszoltuk a belünket magunk után a rengeteg kompúter miatt, idén a mennyiségről átmentünk a minőségre. Most jöttem vissza Budapest egyik széléről, ahol a kaputelefon megnyomása után kitáruló döher nagy kétszárnyas kapu mögött egy Jaguár figyelt, most így utólagos kutatásaim szerint egy XKR Coupé lehetett. Szóval már a felütés is jó volt.
    Bent összedobtuk a gépet (P4 2.4G, 512 MB RAM, ilyes, a cukormáz a tortán a géphez illő színű, azaz fekete 17"-os TFT monitor, még ne sírjál, Mr. A, még ne sírjál, tjp), apuka és anyuka körbeállták, de szép. Hoztak egy cédét, hogy tegyük már bele. Barbie Holidays Adventures, vagy ilyesmi cím (Barbie-főszereplős nyomozós kalandjátékszerűség, második rész), még 6.1-es DirectX-et akart telepíteni, minden rózsaszín meg világoskék, telepítés után a program úgy kezd, hogy ki lehet nyomtatni egy álvalódi nyomozóigazolványt, szóval fertelem. Azt eddig csak sejtettem, hogy a gyermeknek lesz a PC kari aji. Most már biztos voltam benne, ráadásul komoly pénzt mertem volna feltenni fogadásra a gyermek nemét illetően is. Hát jó, van ilyen. Aztán kissé beljebb mentem a nappaliban, mert le akartam tenni a kabátomat, a fal mellett egy kis csiricsáré műanyag íróasztal állt, amin firkatábla is volt rögzítve (tipikusan 4-6 év között), ekkor kissé gyanakodni kezdtem, az asztalon látszott, hogy időnként még használják.
   Apuka és anyuka kissé aggódva összenézett, majd megkérdezték, hogy a nyomozóbarbis program beszél-e magyarul. Sajnálattal közöltem velük, hogy nem. Az baj, mert a lány (egy-null), akinek ez ajándékba lesz (kettő-null), még csak ötéves (három-null). Erre már felkészültem, úgyhogy az arcom sem rezzent. Akkor viszont majdnem dobtam egy hátast, amikor az újabb aggódó összenézés után az hangzott el, hogy "ez a képernyő olyan kicsi, nagyobb nincs?". Öhm. De van, van 18,1 collos, 20,8 collos, meg 22,2 collos. Úgy a húszcollos környékén kezdett az ember arca kisimulni. Itt legyen szíves aláírni, mondtam én, még biztosan találkozunk, mondta ő a monitorra sandítva (Mr. A, tjp, most lehet zokogni). Asszem ezt nem mondom el a fiamnak, mert aztán összeszégyellhetjük magunkat az asszonnyal, hogy holmi szaros zenélős legómalaccal/marhával próbáljuk kiszúrni a szemét.

   Este cégösszetartás-buli, nagyon jó lesz, bölcs mondatok a vezetőségtől, a mondatokról bölcsen elrejtett vélemények az alkalmazottaktól. Ráadásul még inni sem merek majd, mert 1.) akarva-akaratlanul még beszólok valakinek, 2.) holnap reggel fél hét körül indulva le kell autóznom a térképről meg vissza. Ugyan pénzért, de akkor sem esik jól. Ez az egyik dolog, amiért gyakran vagyok bosszús, hogy dolgoznom kell, hogy pénzem legyen. Rohadtul taszító. A másik meg nem jut az eszembe, igaz, ez is bosszantó.

2002. 12. 18.
   Tegnap elmentünk bevásárolni a Tescoba, mert ugye azokat a kis színes papírdarabkákat haladéktalanul be kell cserélni mindenféle létfontosságúra. Életkedvem zéró volt, lemondtam mindenről, ilyenkor egy nagyáruház halálos dolog, szabályos dzsungelharc folyik lopakodással, rajtaütéssel, szülőzéssel. Előre kezdtem fogalmazni, mit fogok majd mondani a Fókuszban, amikor megkérdezik, hogy is volt az, amikor elkezdtem ámokfutni a bevásárlókocsival, hangosan szidalmazva a finánctőke és a konzumkapitalizmus mocskos kurva anyját, közben egykilós félbarna kenyerekkel hajigálva a vásárlókat.
    Ehhez képest tunképp szolid embermennyiség volt, valószínűleg a havazás miatt sokan nem mertek autóba ülni, vagy mittudomén. Nagy nehezen jutottunk csak be, a gyerek ugyanis még kint leragadt a világítóskarácsonyfadísz-árusnál (szép szó, most találtam ki), tíz perc beletelt, mire el lehett vonszolni. Bent ugyanez folytatódott, a kölök csak ment előre, mint egy mini bulldózer, amíg nem talált valami érdekeset, onnan viszont aztán nem lehetett arrébbkönyörögni. Megpróbáltam beszuszakolni a bevásárlókocsiba, ezzel nyertem öt percet, aztán ordított, hogy neki ott nem jó. Kivettem, erre elszaladt, a kocsival alig tudtam követni. Közben a nejem portyázott. Én előre megfogadtam, hogy semmire nem szólok semmit, de néha nagyon nehéz volt megállni, meg ne kérdezzem, hogy "ezt most mi a p..nak kell megvenni?" (pl. karácsonyfadísz, van otthon egy zsák).
   Egyetlen sikerem volt, amikor kiderítettem, hogy a kocsiba betett zenélős legómalac meg a zenélős legóboci ugyanaz (egyik oldalról nézve disznó, másik oldalról marha, totemállatomnak fogom választani), ugye nem kell ebből a hibrid szarból kettő.
   A pénztáraknál sem volt nagy sor, taktikusan beálltam egy tatika mögé, aki ötven doboz iceteával, valamint kb. 30 liter ilyen-olyan üdítővel a kocsijában állt, ezt seperc alatt beütik, aztán én jövök.

   (Most jött vissza egy kolléganőm dühöngve a postáról, előtte egy méretes, virtigli kannibál c. verte a pultot negyedóráig, mert már a sokadik postáról küldték el, de ezt a zsák száraz kenyeret ő most feladja, ha picsa picsát eszik is, mert mit esznek majd a malacok.)

   Tényleg seperc alatt beütötték a cuccost, a tatika pedig elővarázsolta néhány komplett szocialista brigád kb. kéthavi, kézzsírtól összetömbösödött ebédjegyét, hogy tessék. Ticket Restaurant rulez, huszonnyolcezer forintot kétszáz forintosával, fasza volt. Volt közte százforintos jegy is bőven, a pénztárosnak néha feszegetni kellett az összetapadt jegyeket, mindegyikre érvénytelenítő vonal húzása, valamekkora adagonként összetűzése. Közben közelharc vívása a tűzőgéppel, mert az állandóan elakadt, egyszer pedig a lőszer is kifogyott belőle. Eztán persze áfás számla kérése következett. Sokat mondok, ha húsz perc ment rá.

   Kint a szokásos körök a gumilabda-árusító automatákkal (ez is berögződött a gyerekbe, hogy kifelé menet egy olyan kis pattogós istennyila az jár neki, van otthon kb. harminc a szekrények alatt meg mindenhol), aztán haza, jó mulatság volt. Ez a bejegyzés meg hosszú és unalmas. Menjetek el ti is bevásárolni, nektek se legyen jobb.

2002. 12. 17.
   Jót autóztam a városban, fasza volt. Mondjuk eleve nem számítottam semmi jóra, ehhez képest egy Budaörs-Déli pályaudvar kört sikerült úgy két óra alatt megfutni. Vittem magammal szendvicset, újságot, kellettek is. Tunképp ha az ember úgy igazán nem siet sehova, akkor ez a közlekedési tempó nem is rossz. Az a baj, hogy ez a sehova sem sietés ritkán áll.

   A tegnapi "apa, pöcs"-re kaptam emilt, tanulságos, gyerekszájjal kapcsolatos égésről volt szó benne. Már sokfelől hallottam ilyen történetet, olvasni is lehet rengeteget, ezért készülök. Tükör előtt gyakorolom a rezzenéstelen nézést, esetleg a mindentudóan megbocsátó arcot. Bár lehet, ilyesmire előre nem lehet felkészülni. Nehéz lehet okosan reagálni, amikor a gyermek elszólja magát pl. az oviban -lehetőleg az összes óvónő és minél több szülő jelenlétében- hogy mittudomén "Apúúú, tegnap este miért hánytad össze magad?", miközben az ember amúgy is alig lát a másnaposságtól.

   Vettem ki pénzt a bankból. Most nézegetem. Könnyek szöknek a szemembe. Búcsúzom. Tegnap nejem bejelentette, hogy ma ha törik, ha szakad, be kell vásárolni. Csak a legszükségesebbeket. Hajjaj. Kedves Pénz, bár közeli ismeretségünk ideje igen rövid lesz, azért szomorúan fogok rád emlékezni, mikor már nem leszel. Ámen.

2002. 12. 16.
   Kedves olvasók, reklámötperc.

   Még régebben Miles megkért, hogy értékeljem már ki neki a "Nem mindegy, hova dugod - internet 0 Ft-ért feliratú" europlakátot. Valamit makogtam, hogy figyelemfelkeltés az enyhén szexuális irányultságú (régebben volt efféle kotonreklám is) mondattal, vagy ilyesmi, de igazán okosat nem tudtam mondani, lévén, hogy az a plakát nem vicces, nem átbaszós, egyszerűen csak úgy szar, ahogy van.

   Viszont most van az utcán egy tunképpen teljesen semleges plakát, amit csak kicsit basztak el, perverz, aki észreveszi, de én ilyen vagyok. A CORA "Örömteli készülődés" plakátjáról van szó, amin egy enyhén Basedow-kórosnak tűnő hölgy aranyos mosollyal kiscsengőt tart a kezében. A plakát egyébként rendben van, a szerencsétlenség az az, hogy messziről (autóból) nézve a csengő beleolvad a világos háttérbe, ami viszont feltűnik, az az a fenyőág, ami kissé elmosódott, de határozott sötét foltot képez a nő keze és feje között. A fej- és kéztartás is passzol, a hatás egészében olyas, mintha a nőnek tele lenne a segge az egész karácsonyi bevásárlással, a macerával, ezért a megszabadulás reményének a mosolyával éppen fejbelőni készülne magát. Gestalt rulez.

   A Csonka András-féle Postabankos reklámot nézve az ember foga elvásik a csikorgatástól, de valószínűleg kapott érte annyi pénzt, amennyiért igaz, nem szívesen, de én is csinálnék magamból hülyét egy egész ország előtt.
-----

   Köszönöm, a gyerek egyre jobban van. Most, hogy nem rohangálunk vele orvoshoz, nem tömjük gyógyszerrel, javulgat (ez most demagógia volt, de nagyon jólesett). Tegnap elraktuk a porszívót is.
   Egyre jobban beszél is a szentem, csak hát még keveri a dolgokat meg a betűket. Reggelente ő is mindig kávét akar inni, mert hát ugye én is. Kávét persze nem kap, kakaóból szoktunk neki mixelni valami sötétet. Szombaton is el akartam ezt játszani, ki is töltöttem neki a lét, ő nem fogadta el, rám nézett, majd közölte velem, hogy "apa pöcs". Híjnyemár! Jó, hogy nem leanyázol, amiért kakaóval akartam átverni a fejed. Vagy csak a nemi különbségtétel jutott el ilyen hamar a tudatáig? Aztán a nejem felvilágosított, hogy a gyerek arra a kávéscsészére vágyik, aminek az alján ott van a márkanévjelző pötty.

2002. 12. 13.
   Péntek délután egykor jövő kérés: újgazdagnak kompúter. DVD-olvasó, hogy lehessen DVD-t nézni, meg egy CD-író, mert miért ne. Dualheades videokártya, hogy miközben az egyik monitoron ő nézi DVD-t, a másikon közben a lánya matathasson. Egy normál és egy ISDN-modem egyszerre, hogy ha valamelyik nem jó, még mindig legyen ott a másik. Hétfőn reggel jön érte.
   Péntek délután háromkor: okos kereskedőkolléga valamit átállított, de nem emlékszik, hogy mit, mindenesetre most a gépe nem láti a hálózatot, de ő MOST várna fontos emilt.
   Péntek délután fél négykor: másik okos kereskedőkolléga beszerzett egy webkamerát és azt MOST kell neki feltenni, mert majd meg akarja nézni otthonról.
  Ettől az utolsótól megkérdeztem, hogy nem óhajtana-e inkább nemi kapcsolatba lépni a webkamerájával. Vagy valamelyik/akármelyik/mindegyik szülőjével, esetleg az állat- és növényvilág bármely, ízlés szerint kiválasztott tagjával, jöhetnek még esetleg az előbbiek tetszés szerinti kombinációi. Persze ezt nem ilyen szofisztikáltan fogalmaztam meg. De nem akarta, egyiket sem. Most szomorú vagyok, úgy megnéztem volna. Bármelyiket. Akár webkamerán is.

   Az e heti Story magazin beköszöntőjében Ómolnár Mikós (ő vezette az m1-en a -remélem, már megszűnt- "Csillagos történetek" c. nyögvenyelős, nyekegős, alig burkoltan promóciós műsort) által többek között én is le vagyok sajnálva, amiért a tévés valóságsókat nem értékelem kellően. Majd beszkennelem, csak valaki eltökítette a szkennert valahova. Nem is, inkább ideírom, gyorsabb lesz.

   Ach, mein Schatz. Most már értek mindent. Ráadásul van szép új szélvédőm, enyhén zöld, mert csak ilyen volt a raktárban. Kellemes hétvégét nektek is.

2002. 12. 11.
   Jó banga vagyok, bepörgött a kortikális atrófia vagy mittudomén. Egyre jobban utálom a telet, eddig csak korán sötétedett aztán lehetett mindenféle kreatív játékokat kitalálni már délután öttől, de most még kibaszott hideg is van, már várom, hogy a gyerek műanyagmotorja mikor fog eltörni. Mert kint motorozik vele ezerrel, száguld fel-alá, az ember meg vagy rohangászik utána melegedésileg vagy állva reszket és huhúkol, miközben a kismotor zörög feeeelhehe, leeeehehe (vettünk Pom-pom kazettát is, hátha, de nem, Teletabik még mindig über alles). Az agyatlan semmittevést és a meleget célozva mindig is reméltem, hogy mexikói kaktuszként fogok reinkarnálódni, igaz, ezügyben még nem tárgyaltam semmi illetékessel, sajnos a lokális plébános már csak elvi megfontolásokból sem a megfelelő ember.

   Tárgyaltam viszont a könyvelőmmel, hogy most már, hogy majdnem év vége, ugyan extrapolálja már meg, mennyi adót kell majd mindjárt fizetnem. Ki is kalkulálta, meg is mondta, én ugyan igyekeztem rezzenetlen arccal fogadni az információt, de biztos nem sikerült, olyan arckifejezéssel köszönt el tőlem, hogy a "viszontlátásra" helyett nyugodtan "őszinte részvétem"-et vagy "nyugodjál békében"-t is mondhatott volna.
   Otthon egyszer már volt vita a nejemmel a karácsonyi ajándékok ügyében. Ő szeretett volna valami normálisat, én -mert kompromisszumkész ember vagyok- színes képeslapokat javasoltam (az abszolút zéróról indítva azért ez is szép), akkor nincs sértődés, vagy mindenki egyszerre sértődik meg, de legalább lehet azzal takarózni, hogy nem preferáltunk senkit. Most közöltem vele, hogy maximum újságkivágásokról lehet szó, de egy újságból legyen mind, lehetőleg valami olcsóból.

   Most haboztam egy kicsit, megeresszek-e egy tirádát arról, hogy mennyire rabló az állam, de ezt úgyis mindenki tudja, csak így közvetlenül szembesülni a ténnyel (munkád értéke X, ami ebből a tiéd, az kb. X/2) mégiscsak szar érzés. Még ha eleve nem kapná meg az ember. De így, hogy már kézben van és úgy kell odaadni, hogy kormányzati szinten (tíz-/száz-) milliárdokban játszhassák a seggrepacsit, az unfrankó.

   Most pedig megyek, mert bevállaltam egy olyan melót, amit ép ésszel soha nem vállaltam volna be, de hát ez van, amikor fiatal az ember és kell a pénz pl. annak a MÁV-nak (Postabanknak, miegyébnek) a megsegítésére, amivel egyébként nem járok (nem bízok rá pénzt, miegyéb).

2002. 12. 09.
   Túléltem a hétvégét, pedig még egy apóslátogatás is bezuhant a képbe. De azt egész jól kibekkeltem. Valamikor fél tizenegy tájt kényszerűen magamhoz tértem:egy haverom felhívott, hogy én hívtam-e, de nem. Biztos a gyerek volt, az ottfelejtett, billentyűzár nélküli telefonról előszeretettel intéz hívásokat, néha a billentyűzár sem akadály. Random módon nyomogatja a gombokat, aztán eccőcsak. Egyszer a számítógép előtt hagytam ott, hadd egerésszen (ezt nagyon élvezi, tele tenyérrel veri a billentyűzetet, mindent megnyom, az egér nyöszörögve szenved). Tíz perc múlva megunta és kijött. Én besunnyogtam és szétnéztem. A tálca balra fent összenyomva, ikonok összevissza mindenütt, paraszthajszál híja volt, hogy át nem állította a képernyődrivert valami nagyon egzotikusra. Ejha.
   Szóval kimentem após elé, még elugrottam sörért, csendes beszélgetés közben felfaltam egy zsák vendégváró sonkás kissütit (reggeli+ebéd), megittam rá egy sört, aztán elheveredtem a szőnyegen, okosan hallgatva a társalgást. Aztán arra figyeltem fel, hogy mindenki rajtam mulat, mert arra sem ébredtem fel, hogy a gyerek egy darabig ugrált rajtam.

   Teljes váratlansággal ma mégsem kellett szétszakadnom, de jó, most van időm elmondani, mitől majom a gyerek. Utánoz erősen. Ez olyan fokig érvényes, hogy mindent szeretne csinálni, amit én (vagy az asszony, mindegy, amelyikünk tevékenysége az ő értékrendje szerint érdekesebb). "Énisssz, énisssz!"-közli és csak abból a tányérból hajnlandó enni, amelyikből én, azzal a kanállal, amelyikkel én. Ráadásul azon a széken ülve, amelyiken én. És lökdös, hogy takarodjak onnan. Már rájöttem, hogy nem szabad engedni neki, mert ha átülök másik székre, veszek elő másik tányért, kanalat, akkor az eddigi boldog terpeszkedésnek vége, otthagy mindent és jön és lökdös, hogy énisssz, énisssz. Persze lóugrásban is meg lehet vacsorázni, de azért mégismá.

2002. 12. 06.
   Kedves pentések, pentésnők, selényeink, matláfok és Irma néni!
   Sajnálattal/örömmel (ezentúl ezt nem fogom írni, mindenki helyettesítse be az ízlésének megfelelőt) közlöm, hogy munkám mint tenger, időm, mint... ö... szóval kurva kevés, ebben a pillanatban sikerült befejeznem egy rackszekrény nagyjábóli összeácsolását és még van vele meló. (Tegnap szabadságon voltam, kizárólag azért, mert otthon is felgyülemlett annyi tennivaló, hogy nem bírtam vele.) Most mindjárt elmegyek haza, köszönés, vacsora, köszönés, autó, koncert.
   Holnap jön anyám, elmegyek érte (autó), köszönök, kibírom, visszaviszem (autó), köszönök, hazaérve köszönök, vacsora, köszönök, autó, koncert. A vasárnap nem tudom még, hogy hogy fog telni, köszönni biztos fogok a családnak, a többi bizonytalan. Ja meg a vacsora talán még áll, meg az autó.
   Ami még látszik, hogy hétfőn egyszerre három helyen kellene lennem reggel, de talán ebből egyet le tudok passzolni.

   Régebben azt hittem, az autózást nem lehet megunni. Aztán egyszer, amikor egy munkahéten teljesítettem kb. 1500 km-t, ki is fejlődött a maszív volánundor. Szombaton reggel nejem kitalálta, hogy ugorjuk el anyósékhoz, kereken nemet mondtam. Utasként se. Most éppen ugyanez van kompúterrel. Még hétfőn este -amikor már minden elnyugodott- bekapcsoltam, néztem egy kicsit, aztán kikapcsoltam. Kedden be sem kapcsoltam, esélytelen. Aztán ez kitartott mindezidáig. És jövő hét közepéig valószínűleg még ez lesz. A munkahelyemen pedig oda sem jutok a saját gépemhez, csak ritkán, akkor pedig nem bloggolok.

   Kérek mindenkit, legyen sok-sok türelemmel és megértéssel irányomban. Ezt próbáltam elsütni a főnökömnek is, de nem jött be. Főleg a fizetésemelésre vonatkozó kérdésemmel kapcsolatban nem tűnt megértőnek, illetőleg sok-sok türelmet kért ugyancsak. De most köszönök, aztán autó ezerrel, mingyágyüvök, dógomvan ezerrel jól.

2002. 12. 03.
   Mingyá! Mondom mingyá! El, vissza. Jóvammámingyá!

   Ezzel telt a hétfő meg a kedd. A hétfő volt a mókásabb, ui. félve szerett főnököm a személye elleni támadásnak vette, hogy nem tudott emilezni. Szerencsére pont távol voltam, nem nekem kellett elhajolni a repülő Hohes-C-s doboz elől. "Ti kibasztok velem! És mindig velem! Állítsátok be azt a kibaszott emilszervert, vagy nem tudom, mit csinálok!"
   Mire visszaértem, már nagyjából csend volt, szerencsétlen kollégám fehér arccal mentette a főnök mailboxait a szerverre, mielőtt még nekiállna valamit tényleg csinálni. Aztán amikor már mind a 7 GB (igen, ennyi) megvolt, láttuk, hogy az alapban használt 4.7-es Netscape (igen, ez) mellett figyel egy felinstallált 7.0-s is. Valószínűleg egy automatikus update felkínálásra, olvasás nélküli (angolul van) "persze, faszom, persze, hogy oké" következett be, bár ez a jelenség szempontjából szinte mellékes volt.
   A probléma magva a 2 GB-nél nagyobbra hízott inbox volt, amit a Netscape már nem tudott lekezelni, gratulálok. "Beállítottátok a szervert?" Be, persze, hogy be, most már jó minden. Bazdmeg. Azt a kereskedőt is, aki a legértékesebb partnerinfóit, ajánlatait, ilyesmijeit valamilyen oknál fogva a trashben tartja, aztán amikor véletlenül ürítés van, jön a csodálkozás is.