2009. 05. 30.
   Mivel a kölyök egyre veszélyesebb, mindent megtalál, mindelt lepakol, mindet felborít, leránt, kidönt stb. ma hosszan tökölődtem, hova is rakjam mindazt, amire ideiglenesen szükségem van, például ha valamit szerelni kell, mert azért egy fúrógépet nem tesz csak úgy zsebre az ember. Vagy a zsebrerakott csavarhúzó egy megfontolatlan guggolásnál fájó valósággá emeli az eladdig csak szóban elsütött öntökönbökést. Mi az a hely, amit nem szeret, ahová nem megy, amit elkerül. Szóval barkácsolásnál első dolog, hogy odahúzom a járókát és abba pakolok. Próbáltam ugyan nejemet meggyőzni, hogy kollektív védelemként a kölyköt nappalra lógassuk fel egy hálóban a plafonra, sajnos az az érvem, hogy így nem eszik meg a véletlenül arrajáró disznók, nem volt elég hatásos.

   A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. Mivel még nem láttam a Ghost In The Shellt, gondoltam, megnézem. Aztán rájöttem, hogy ez nem olyan egyszerű, mert a spinoffokat nem is számítva az originál klasszikon kívül van még két másik másfél órás film, meg úgy ötven körüli félórás epizód. Hát, rakendroll, elleszek pár hétig.

2009. 05. 26.
   Meggyőződésem, hogy a gyermekprogramoknak zártkörűeknek kellene lenni, amin csak maguk a gyermekek, valamint az arra megfelelően kiképzett, védőfelszerelést viselő felügyelő személyzet vehet részt. Kezdjük azzal, hogy nincs alkohol, tehát józanul, a tompítás legkisebb lehetősége nélkül kell az egészet végigcsinálni, Feri bohóctól, aki kiválóan ásatag tréfákkal bír

   egy ilyen produkció első perce után bármelyik, magára valamit is adó uralkodó int a bakónak, de még a legmegátalkodottabb demokrata és humanista is komolyan megfontolja a pallosjog legalább ideiglenes visszaállítását

    elkezdve a denemtevoltálittelőbbugrottálnemisugrottameztnézdénishogymilyen ugrálós/csúszkálósvárral, bizbaszárusok tömkelegével.
   Apátiába akkor süllyedtem teljesen, amikor jött a művészúr és a vattacukorevő verseny eredményhirdetése helyett (ami után elmehettünk volna végre haza a gecibe) elrakta a kétszáz oldalas eurodossziéját, amit szerintem végig előadott, és amiben benne volt a Micimackó, meg a Kör közepén állok meg a Vén Európa meg nemtommimég és már azt hittem, hogy navégre de akkor elővett egy másikat, hogy van másik és ki akar velem énekelni és a büdöskölkök énekelni nem tudtak, a művészúr meg az akkordokat nem tudta, hiába voltak neki felírva és bazmeg ki volt erősítve és nem lehetett menekülni sehová és még sör se volt.

2009. 05. 24.
   Haladok a művészi önkifejezéssel, sikerült kilapátolnom és elvinnem azt a másfél köbméter szart -na jó, rohadmányt- a kertből a központi szartárolóba, ami lassan nyolc éve gyűlik a sarokban. Valami ilyesmi érzés lehetett ez, mint ...ööö, nem tudom, kinek, most próbáltam volna keresni valaki Nagy Művészt, aki nyolc éven keresztül minden hétvégén pár órát csiszolgatva állt elő Világverő Remekművével, Amit Azóta Száznegyvennyolc Nyelvre Lefordítottak És Még a Busmanok Is Rendeltek Belőle Huszat Mert Olyan Szép A Borítója, szóval az illető is valószínűleg megállt este a teraszon és bár nem biztos, hogy fájt mindene, valószínűleg ő is rágyújtott egy doboz sörre és elégedetten beleivott, de közben szinte biztosan nem konstatálta, hogy márpedig ő baromi büdös.

   Nejem mutatott az interneten egy édi képet egy süniről, amint éppen tenyérben gömbölyödik. A gyerek azonnal kijelentette, hogy neki kell egy ilyen. Hosszú, elkeseredett győzködés kezdődött, miért is nem kell nekünk ilyen. Nejem végső érve az volt, hogy a sün éjszakai állat, hangosan tappog ide-oda, zörög, fújtat, csámcsog. "Van már ilyen állatunk nekünk itthon, az apád is pont ezt csinálja, ha meg borostás, még szúr is". Mit tehettem ezután, megígértem, hogy ha csak ez hiányzik, gyakorlom a cuki pofával tenyérbe gömbölyödést.
   Viszont valami macskát talált a gyerek, elvolt vele fél napig, adott neki enni, inni, mutatta, hogy nézd, apa, de aranyos, azzal előhúzott egy valami olyan rusnya macskát a tuják alól, amilyet még nem láttam. Fekete-fehér-vörös-sárga foltos, nem, nem lehet leírni. Egy darabig álltam, hogy hát ez a dög olyan, mint egy nagyon félresikerült pointilista festmény. Nejem annyit jegyzett meg, hogy tarkabarka, mint a fizika és hogy annyira randa, hogy már szép. A gyerek már akart rohanni a boltba, hogy vegyünk cicaházat, cicatálat, mindent, nejem próbálta hűteni, hogy legalább azt várja meg, hogy éjszaka is itt marad-e. Halkan, biztatóan köhentettem, az éjszaka az én időm, nem fog. Nejem randán rám nézett, helyesbítettem hogy lehet, itt lesz még, csak nem pointilista lesz, hanem mondjuk absztrakt kubista. Nejem erre megfenyegetett, hogy nem lesz vacsora, én azzal vágtam vissza, hogy nem érti a művészetet. Tréfás cicás posztok jönnek, már látom.

2009. 05. 16.
   Zajlik az élet, nagyon, felborul a nejem világa, ettől felborul az enyém is. Elromlik a mosógép, és én csináljak vele valamit MOST, mert papírzsebkendő-foszlányok helyett csapágygolyók esnek ki a gyerek ruhájának zsebéből. Mert centrifugáltál vele, mondtam vádlón, pedig megmondtam, hogy ne, mert a dobbal meg a vízzel együtt fog kijönni a mosott ruha, ráadásul a falon át. De visszadelegáltam a feladatot

   voltam mözben asszertív tréningen, ahol kiderült, hogy én nagyon nem szeretem, amikor zajlik az élet és az embereket is utálom, mondjatok valamit olyasmit, amit nem tudok, de azóta valóban sokkal megértőbben tudom felpofozni a gyereket

   és haza is hozatott egyet, még aznap, még egy kis edzés és elküldöm magam helyett is dolgozni.

   Olyan ez a blog, mint a kolléganő, az ember az hiszi, milyen diszkréten kefélgeti, aztán a karácsonyi céges partin a kolléganővel közösen kap egy jókívánságos vázát, amit a teljes kollektíva aláírt. Nabazmeg, lehet mindent parabolában meg metaforában meg mittudomén, na nem baj, majd mindenki azt próbálja meg kitalálni, mit is akart mondani ezzel a költő.

2009. 05. 09.
   Kezembe került pár Zsaru Magazin, a szokásos bulvár, csak nem mondjuk a Liptai Claudia van benne, amint éppen hamburgert vesz a hamburgerszaküzletben, hanem özv. Pflangermacher Ernőné kisnyugdíjas, amint éppen a szomszéd lovát kótyavetyéli el. Egy jót viszont találtam, papírra valaki filctollal felfirkálta, hogy "Akció! Egyet beszól, kettőt kap!", sajnos a helyszín (kocsma, takarékpénztár, helyi rendőrőrs) nem volt megállapítható.

   Két dolgot nem értek teljesen, az egyik a sertésinfluenza, nekünk miért kell ettől annyira félni, hogy hetek óta ez megy a médiában, egyrészt Mexikó elég messze van, másrészt meg végtére ez egy influenza, nem egy bubópestis. Bár nejem előállt az ötlettel, hogy ki kellene próbálni, felszállni csúcsidőben a hetes buszra és tüsszenteni egyet, hogy háá...hááá...hááááááRÖFF! és egyből kiderülne, mennyire veszik az emberek komolyan.
   A másik a közelgő EP-választás, eléggé bágyadt ugyan a hadjárat, de azért van, harcos menetelés, változáskövetelés, szakállas bácsi vs. gárdatag. Az, hogy itt ki hány mandátumot nyer, a propagandaértéken felül nem kurvára mindegy? Szerintem mindenki szavazzon arra a pártra, amit utál, menjenek ki belőle minél többen Brüsszelbe.

2009. 05. 03
   Végtelenül megnyugtató az a tudat, hogy van olyan gyerek, aki a sajátodnál is disznóbb módon eszik.

    A kölyöknek szinte újra kellett építenem a homokozót, mert a régi, amit a gyereknek csináltam, gyakorlatilag elrohadt. Nagyon nehezen álltam neki, de aztán nejem

    rá akart venni, hogy kerítsek el neki valami kis haszonnövény-ültetvényt. Ezt kerek perec megtagadtam, nálam a házi paprika-paradicsom ugyanaz a kategória, mint a macska, ha semmilyen formában nem baszogatnak vele, hajlandó vagyok esetleg eltűrni, csak ne kerüljön az utamba. Ezért nejem a paprikát a kert egy eldugott sarkába rakta, a paprika nem tud félreugrani, ha fel akarom rúgni

   kijelentette, hogy most akkor egyszerre, én a homokozót, ő a kiskertjét. Érdemes volt belemenni az alkuba, festegetés közben komoly kárörömmel figyeltem, ahogy nejem egyszerre próbálja meg a földet teregetni, ugyanakkor távol tartani a kölyköt, aki úgy gondolta, hogy rettentő jó móka hassal belemászni a földes/saras talicskába, kicsit beleenni a sárba, majd úgy tenni, mint aki a talicskából fejjel előre akar kiesni.
   A kölyökkel egyébként életveszély sétálni, a gyerek csak felszedett minden szart a csikktől kezdve a döglött békáig, a kölyök advanced módon azonnal a szájába is tömi, a lehajlás után egy másodperce van az embernek, hogy hárítson. Ha csücsörít, az gyanús, tuti valami kavics van a képében. Még az általánosítással van egy kis baja, ha mondja neki az ember, hogy fuj, meg kikaparja a szájából a tégladarabkát, akkor ő tudomásul veszi, hogy _ezt_ a tégladarabkát nem szabad, de egyébként szabad a vásár.

   Szépek ezek a hosszú családi hétvégék, ma reggel is megkínáltak egy olyan pálinkával, hogy a déli Napóleon elvtársra este még rá kellett töltenem egy viszkit, hátha az elnyomja az ízét.