2002. 09. 30.
   Olvastam, hogy valami ld50-partyról maradtam le, nocsak, nem is tudtam róla, aztán most megnéztem, Dark-Elektro-Industrial, hűha, nem is baj.

   A hétvége eseménytelenül telt, eltekintve a pénteki idegbajtól, amit a gyerek okozott nejemnek a folyamatos nyüszögésével, illetve attól az idegbajtól, amit emiatt a feleségem okozott nekem. Némi elmetorna után (nem őrülünk meg, nem őrülünk meg, nyugodtak vagyunk és kipihentek, mondom NYUGODTAK VAGYUNK!!!) még elvittük a gyermekcsét a közeli játszótérre, ott már valami mosolyfélét is megvillantott, de aztán hazafelé az útbaejtett kisboltba frankón behányt. A szombat az íróasztallámpa-boltban kezdődött és az ügyeletes gyerekorvos + ügyeletes gyógyszertárnál fejeződött be. A -mondhatni- szokásoson felül most kapott fülcseppet is a kölyök (a takony ráhúzódott a fülére is - hangzott a magyar eligazítás), csak néztünk, ennyi gyógyszerrel több gyereket is hidegre lehet tenni. Tisztára, mintha nyugdíjas lenne, reggel ebből kettő, abból egy, délben amabból egy csepp, meg még abból kettő, este meg mindenből egy kicsi. Mindez persze masszív partizánharccal, ordibálással, tekergőzéssel előadva. Este -demonstratív mosogatás után- még elmentem egy haverom esküvőjére, de ott már csak erősen csökkentett üzemmódban bírtam magam előadni.

   Ha az ember ócsójános, macerás dolog internet-előfizetést választani. Ha az alapdíj kevesebb, akkor a forgalmi díj több, a telefonköltség ezektől függetlenül változik, időtúllépés esetén az egész borul, lehet újrakalkulálni. Ha a telefonszolgáltató és az internetszolgáltató különböző távközlési koncessziós területen van, az öröm még nagyobb, ekkor egyszerűen lehetetlen kideríteni, végső soron mennyi is lesz az egész. Ügyfélszolgálatokat lehet hívni, de célszerűtlen, nagyon nehezen veszik fel, bonyolultabb kérdésekben pedig nem mernek állást foglalni, csak kapcsolgatnak ide-oda, hátha valaki meg tudja mondani, hogy a Monortel területéről (ottani kedvezményes internettarifát előfizetve) vajon egy Freeweb-előfizetés mennyibe fáj az ott ígért 3.5 Ft/perc helyett? Még csak meg sem spékelve a kérdést az eltérő kedvezményes időszakok problémájával. Elmetornának egészen jó, bár én már meghangyásodtam egy kicsit.

   No-win game. Sok van ilyen, tegnap este a "mi bajod van?" kezdetű hangzott el. Ez úgy történik, hogy apuka reggeltől estig megpróbál úgy tenni, mintha jó apuka lenne, játszik a gyerekkel motorosat meg autósat, ugrál át vele a kanapén, focizik vele, elmegy vele bótba, meg a szomszédhoz, meg a közeli traktorhoz, meg az összes pocsolyához, kutyát kerget, döglött békát macerál bottal, meg még egy csomó dolgot csinál, amihez tunképpen abszolúte semmi kedve. Apukának mindeközben kedve reggeltől estig a csöndhöz, fotelbe leüléshez, magábapunnyadt olvasáshoz volna. A két dolog közti ellentmondás pedig -bármennyire is ügyel apuka- egyre jobban kiül az ő arcára. Aztán úgy estefelé Anyuka többedszerre is megkérdi Apukát, hogy "mi a bajod?", mintha nem volna teljesen nyilvánvaló.
   Apuka ekkor elunván az eddigi amerikai stílusú "áh, jól vagyok"-ot és kifejti a fenti tényálladékot, tudva tudván, hogy Anyuka erre az "én ugyanezt csinálom, csak reggel hat óta" válasszal fog élni és bekészíti a "Megkérdezted, elmondtam. Pont." témalezáró mondatot. Ez aztán vagy sikeresen betölti funkcióját, vagy nem, ez utóbbi esetben hosszas vita fog következni, kinek a rosszabb, közben a gyerek szerencsére elvan a képnyomkodós-zenélős istennyilával, aminek a hangja közvetlenül az agykérget karistolja.

   Ha pedig valaki igazán frankó hírekre vágyik, tessék. Sajnos amerikaiul, van, de akit ez nem gátol, annak tomboló hülyeségben lehet része.

2002. 09. 27.
   Több helyen megfigyeltem már és (az első előfordulás apropóján) nevet is adtam a dolognak. Budipapír-effektus. Ez akkor áll elő, ha a főnök észreveszi, hogy sok a költség. Vagy nem veszi észre, csak úgy rájön a hoppáré. Ekkor hirtelen igyekezetében, hogy költséget csökkentsen, egy bengáli tigris pofakifejezésével körbejár mindenütt, szimatol, mindenbe beleköt és a végén költséget csökkent. Tipikusan a budipapír-kiszabatot csökkenti le (Mi...? Havi két tekercs elfogy...?), a titkárnő guppijainak a szárítottbolha-készletét nyirbálja meg és hasonló nagyvonalú dolgok.
   A budipapír-effektus közeli haverja a vállalkozói sírás, a "nekem annyi költségem van, kilopják a szememet, alig van pénzem bármire" stb. Ezt persze őszintén teszi, annyira, hogy tényleg még meg is lehetne sajnálni, ha közben nem a láthatóan legújabb Brabus-Mercinek támaszkodva adná elő a sirámokat. Egyébként neki tényleg nehéz, hiszen csak a kocsijára fizet annak a rabló biztosítónak havi két kiló kötelező biztosítási díjat.

   Na. Előző nap -mint higgadás után kiderült- az volt az igazi baj, hogy nem tudtak rájönni, hogy ki telefonálgat a cégtől este tizenegykor. Már ott tartottak, hogy valami betörő direkte ide jár be telefonálni. Azért biztos, ami biztos, megtiltották a visszahívatást, lásd budipapír-effektus. És én most sértődött vagyok, mert valahol már jogosnak éreztem, hogy én így nagyjából ingyé internetezek otthonról, nekem ennyi jár, meg ilyesmi. Természetesen ez a békaperspektíva eredménye.

   Tegnap sportoltam. Az egyik szomszédnak ápolt giccsparádé a kertje, kertitörpe, kis malom, közelítésre brekegő műanyagbéka, középen műkő szökőkút, ilyesmi. És vett egy cseréppel körberakott villanykandallót. Tessék elképzelni egy törpe cserépkályhát, amibe valaki beleillesztett egy öntöttvas konyhai villanysütőt. Borzalmas, na. Azt hittem, lomtalanításnál szerezte valahonnan, de mint később kiderült, pénzért vette, nem is kevésért.
   Éppen a vacsora utáni tízperces punnyadáshoz készülődtem -fejlődök, fejlődök, egészen jól el tudok lazulni akkor is, ha közben a gyerek a hátamon ugrál és közben duplókockákat vagdal a fejemhez-, amikor a szomszéd becsengetett, hogy segítsek már a kályhát felvinni az emeletre (nála a földszint kezdődik két és fél méter magasan). Mint kiderült, onnan kell indítani, hogy le kell venni az utánfutóról, mert hárman sem bírtak vele. Per sacc az a szar üthette a három mázsát, majd beszartunk vele négyen, mire felvittük a földszintre.
   Onnan kezdődött igazán a kaland, mert az emeletre egy olyan keskeny és meredek vaslépcső vitt fel, amit hadihajón edződött tengerészek is megsüvegeltek volna. Felvittük öt lépcsőfokot, aztán vissza. Még egyszer. Vissza. Telefon erős emberekért, akik megérkezve ugyanazt mondták mint én, hogy jöhet még akárhány ember, négynél többen úgysem férnek oda. De azért nekiálltak, sűrű káromkodások közepette felhúzták a lépcső harmadáig, ott viszont vegytisztán kiderült, hogy a kályhát nem lehet felvinni, mert tíz centivel magasabb a kelleténél. Közben megkérdezték, mennyibe fájt a kályha. Ennek örültem, mert én nem mertem megkérdezni, a kérdésfeltevésből ugyanis kiderült volna, mi a véleményem a kályháról, aztán már nem lettünk volna jó szomszédok (Gy. k. "Mennyi volt ez a baromi ronda szar, ami még ilyen rohadt nehéz is?"). 150e? Tegyél még utána egy százast, volt a válasz. Ekkor gyorsan eljöttem. Ilyenek az emberek, vesznek annyi pénzért cuccost, hogy annyiért már a minimum, hogy magától a helyére kellene mennie. Vagy utánatenni azt a tízezret, amennyiért odateszi a teddoda-ember. De nem.
   Mondjuk én is elkövettem már ezt a hibát párszor. Mondjuk hízelgek magamnak azzal, hogy tanultam belőle.

2002. 09. 26.
   Hűdebukta. Megkereste a cégemet a MATÁV, hogy nem kell-e nekünk Ritmus díjcsomag, mert az nekünk jó. A központból ki is gyűjtötték a híváslistákat, hogy tessék, ehol e, mennyi mindent spórolhatunk. Sajnos az összesített híváslistán volt egy csúcsidőn kívüli tétel is, ami igen sajnálatos módon Vivendi koncessziós területre irányult. Ez én voltam, mert jól visszahívatom magam a céggel. Nem a direkt pénz az érdekes, mert a cég havi kb. félmilliós távközlési számlája mellett az a kb. hatezer forint nyúlszar, de most ettől nem lehet Ritmusolni és emiatt ugye több lesz a telefonszámla. Vagy ugyanannyi lesz, de a Ritmushoz képest több.
   Most a tapéta mögött meg a szőnyeg alatt közlekedek, egy-két napot ki kell bekkelni, aztán már béke lesz, elfelejtődik szépen a cucc, de ha most véletlenül a nagyfőnök elé kerülök, lehet, hogy ki fogom fizetni a két díjcsomag közti különbséget.

   Sikerült könyvet szereznem a feleségemnek, aki angolul tanul. Azt szeretem ebben az egészben, hogy a családi angoltanulási rohamoknak mindig más tankönyvcsapat az eredménye. Van otthon Headway, Czobor-Horlai meg még legalább háromféle ilyes. Persze hogy egy hatodik készlet kellett, amit a Külkereskedelmi Oktatási Központ adott ki valamikor régen. Kicsit beaggódtam, de aztán sikerült.

   Bazz. Mehetek dolgozni. Faszomszekrény.

2002. 09. 25. v3.0
   Pardon, hogy csak most késő este van picsa, sajnos eldőlt a gépem, vagy a szerver, vagy mittudoménmi, nem bírtam az istennek sem feltölteni a képet, a bejegyzésfrissítés is eléggé érdekesre sikerült. De már nagyon kellett menni haza, mert az asszony megint felmondófélben volt, nem volt türelmem végigvárni egy visszaüzletet (rebót) sem. De majd most.

2002. 09. 25. v2.0
   Asszem meg fog oldódni ez a picsamizéria (ami onnan indult egyébként, hogy emileztek, nincs-e még belőle, mert volna, csak melyik az), autózás közben rájöttem , hogy itten NetWare van, három katt a salvage, olyan sok picsa nem volt, még kezelhető. Hurrá.

   A teletabikkal kapcsolatban emilváltásba bonyolódtam, lényeg, hogy még mindig jobb, mint ha a pokemonokba gárgyul bele a gyerek. Javaslat volt még a "Találj ki neki meséket, mondjuk egy állandó főhőssel, akiről minden este hallhatúj epizódokat, olyan offline blog stílusban, önéletrajzi elemekkel dúsítva:))"

  Igen, ezt így kellene. Namost. Ezt már próbáltam. Keserves. Sajnos énmiattam. Alapvetően az a baj, hogy a gyerek egyelőre semmilyen módon nem jelez vissza, tetszik-e, amit mondok, avagy sem, ezért jószerével tényleg azt mondom, ami pont az eszembe jut. Az asszony menekül, a gyerek hülyén néz, unja a "dezoxiribonukleinsav találkozik az empiriokriticizmussal" kezdetű mesét, pedig aztán az empiriokriticizmus tök jókat mond a dezoxiribonukleinsavnak.

   Ennek advanced változata az eszközhasználós mese, pl. egyik kézre Milkatehén (kesztyűbáb), a másik kézbe szőrmaci és rajt.
"Megy a szőrmaci a paplanon és egyszer csak ráugrik hátulról a Milkatehén, mert ő egy nindzsamilkatehén és megpróbálja kedvesen lebirkózni. De a szőrmaci nem hagyja magát, mivel ő igaziból egy gurkaserpaszőrmaci és egy mavasigerivel kéri meg a nindzsamilkatehenet, hogy haggyamánőt békén. Erre békésen beszélgetni kezdenek, hogyaszongya:
- Te szőrmaci, hol tanultad ki ilyen ügyesen a gurkaserpaságot?
- Ugyanott, ahol te, nindzsamilkatehén, apuka kezében. Mert ha apuka nem tartana a kezében, csak egy lila kesztyűbáb volnék, aztán itt henteregnék a sarokban naphosszat. De így teremtőm ő nékem, aki mindennap akár más-más személyiséggel áldhat meg.
- Nahát, nem mondod, hogy ilyen transzcendens gondolatok foglalkoztatnak, te élő példája a klerikális reakciónak! Akkor azt mondod, hogy lehet, holnap én sem nindzsamilkatehén leszek, hanem mondjuk ...izé, na... trojkahúzó jegesmilkatehén?"
Satöbbi. Sajnáljatok engem is, meg a gyereket is.

2002. 09. 25.
   Közszolgálati percek.
   Megkérdezném, hátha tudja valaki, hogy a szeptember 23. délelőtti picsának mi volt a fileneve? Én oda se nézve törlöm az előzőt, amikor felteszem a következőt, napló nincs és megtaláltak, hogy van-e még abból, de nem tudom azonosítani az objektumot. Help plíííííz!

  "Ha valami jó, akkor az beérik. Ha rossz és nem érzed, akkor meg úgyis dilettáns vagy." Hm. Megszívlelendő. Riport Andrassew Ivánnal az ő blogján.

2002. 09. 24.
   Ha valakinek néhány éves csemetéje van, annak melegen ajánlom a Mondo Minishows sorozatát, a Happy Tree Friendset. Először azért mindenki nézze meg maga, hátha mégse mutatja meg a gyereknek, mert a kedves kezdés után eléggé szigorúra fordul a cselekmény. Itt is van még, pár más okossággal egyetemben.

   Bevittem a szervizbe a kocsimat, hátha most már rendesen összerakják, előző alkalom után, amikor ablakmosót öntöttem bele, lecsaptam a motorháztetőt és majdnem kiesett a bal fényszóró, mert nem húzták meg a csavarokat. A riasztón idáig nem ment a pánikgomb, szerviz után csak az. Meg még pár ilyen. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a szerviz emberei nem egy Dacia-szervizből képezték-e át magukat nyugati típusokra.

   Jó, hogy vettünk a gyereknek gumicsizmát, mert most, hogy beállt az esős idő, nem kell naponta négyszer cipőt cserélni rajta. Érthetetlen okból a gyerek nagyon szereti, ellentétben az összes többi cipőjével. Mondjuk ezt fel tudja venni egyedül, ennek eredményeképp reggel a kölök érdekes látványt nyújt, amint egy szál pelenkában és gumicsizmában grasszál. Félreértettem egyébként a bölcsődei beavatási folyamatot, akkor kell teljesen elölről kezdeni az egészet, ha egy hetet hiányzott. Úgyhogy most már full délelőttös, beadáskor nem tudni, ki az idegesebb, az anyuka, vagy ő. Ő legalább ordíthat, anyukának ezt nem szabad, legalábbis nem a gyerek előtt, ez is ilyen nicht vor dem Kind cucc. De már okul, van a bölcsődében egy rágcsapolc, ahol a tízóraira szánt ropi, sajtos tallér, ilyesmi található, Ildikó néni elmondása szerint a gyerek első ebédjénél (pont finomfőzelék volt, meg is értem a dolgot) belekotort a szószba, aztán lerakta a kanalat, odaballagott a rágcspolchoz és nyújtózott, hogy ő inkább azt. Szar dolog gyereknek lenni, én ilyenkor el tudok menni máshova ebédelni, vagy rágyújthatok éhségűzésileg, neki egyik sem adatik meg. Még.

2002. 09. 23.
   Leküzdöttem a hétvégét, pedig nem volt egyszerű. A szombat délelőtt az autógumiért/fékbetétért rohangálással telt, azzal tarkítva, hogy el kell menni a piacra, mert ígértek a gyereknek 24-es cipőt, de csak egy pár van, siessünk, ígértek atlétatrikót, de a trikós csak valamikor később jön meg, azért majd vissza kell menni (nem sikerült szereznie) illetve pántos pelenkát, mert az kell a bölcsődébe. (Ehhez nem kell teljesen levetkőztetni a gyereket, mint a bugyipelenkához.) Ja és közben kiugrani az anyósért a Kelenföldi pályaudvarra, mert jön látogatni.
   Délután még leszedtem a a kocsim kerekeit, hátha tudok rajta fékbetétet cserélni, mert folyamatosan olyan a hangja, mint egy villamosnak kanyarban. Megállapítottam, hogy 1.) a bal kerék egyik fékbetétjének vége van, de teljesen, 2.) én ezt most neki nem állok kicserélni, inkább sikoltozzon. Aztán lábra, dolog van, a főműsor az általános iskolai osztálytalálkozó, viszont előtte van bemelegítés is, az anyámmal való találkozó, ami szintén nem egy egyszerű mutatvány. Főleg amiatt, hogy bejelentettem, nem nála fogok aludni, hanem ahol sikerül, nem vagyok hajlandó az ő vélt társadalmi megítélése miatt magamat szívatni. (Gy.k. mit szól a szomszéd, ha megtudja, hogy elmentem -hát, nem szülő-, de fogjuk rá - városomba és nem anyámnál alszom, micsoda botrány, micsoda szégyen stb.)

   Huszonkét év full kihagyás után kb. 70%-os találati aránnyal dolgoztam (arc+név), a maradék jó része még rémlett valamilyen szinten, és volt két ember, akire miután megmondták a nevét és megmutatták a képét a tablón sem tudtam mondani, hogy jétélleg. De legalább engem sem ismert fel mindenki, egy-egy. Néhányan régi történeteket idézgettek fel, én hálás voltam a sorsnak, hogy a feleségem nem jött el (amúgy is -igen helyesen- utánfutó nélkülire volt tervezve a parti), olyan sztorik hagzottak el, amikre egyáltalán nem emlékeztem (valószínűleg tudatalattiba mélyre eltemetés), viszont a nejem valószínűleg hülyére röhögte volna magát páron. Bár azt hiszem, kilenc évnyi együttélés után velem kapcsolatban már nemigen maradt semmilyen illúziója, de azért ha valakiről konkrétan kiderül, hogy már kisiskolás korában is nagyjából ugyanolyan köcsög volt, mint később bármikor, az azért enyhén kínos.

   Rövid körút az iskolában, a volt osztályteremben kisgyűlés, volt osztályfőnökök kiselőadása ennenmagukról és emlékeikről rólunk, hálistennek nekik sem sok maradt meg. A szokásos bemutatkozó kiselőadások ábécésorrendben. Már erősen vágytam valami cigire, amikor más dohányosok is szóltak, hogy folytassuk máshol, ahol van pia, mert kiszáradunk. Helyes.
   Na végre. Hideg- és melegtálak, korrekt. Sör is van, korrekt. Feles is van, nagyon korrekt. A velkampezsgő után kinyitottam egy sört, lehajítottam egy vodkát, a sör felénél utánaküldtem a másikat, jól van, mondjátok csak. Új sör bontása. Az arcom kezdett merevedni, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, már kezdenek ütni a felesek, fasza, még lehet egy órám, amíg én jövök, addigra már lelazulom a délelőttöt, jól leszek, okosakat fogok mondani és szépeket.
   Sajnos a bemutatkozás az ábécésorrendről áttért az ülési sorrendre, ezért teljesen váratlanul megkértek, hogy mondjak valami értelmeset magamról. Mit mondjak, nem sikerült, ha jól emlékszem, különösen az "ótépé-kölcsön" kifejezésbe gabalyodtam bele nagyon. Viszont rettentő sikert arattam a sebességi rekordra jó eséllyel pályázó házassági ceremóniám kissé összefüggéstelenül előadott történetével. Bár valószínűleg nem a sztorin röhögtek, hanem rajtam.
   Aztán már mindegy volt, ittam masszívan és hallgatgattam a többieket. Nagyjából a várható életutak következtek be, aki már akkor setét volt, most is setét maradt, de amúgy férfiasan, megfontoltan setét. Az osztály szépe tizenkilenc évesen szülte az első gyerekét, volt neki négy. És egy válása, nyilván. De még most is jól tartotta magát (valamelyik csaj meg is jegyezte, ez abból a szempontból is jó buli, hogy nem kell senki előtt titkolni a korát).
  Jókat beszélgettem mindenkivel, volt amerikás, volt kulturált Hit-gyülekezetes, volt közterület-felügyelő. Az a srác, akivel kurvára utáltuk egymást és állandóan verekedtünk, százhúz kilós vállalkozóvá fejlődött, de hálistennek neki is elszálltak már az indulatai.
   Végül annyira felfejlődött a buli, hogy már táncoltam is -igen ritka eset-, hajnal három tájt távoztam atom-picsa-hulla-mocsárrészegen, közvetlenül az után, hogy az osztály szépével tangózva egy merész bedöntés után csókot váltottunk, majd elejtettem. De akkor már neki is mindegy volt. A főszervező az asztalra borulva aludt, frissen dauerolt haját némi pörkölttel színesítve. Átbotorkáltam a szomszédos szállóba és elhullottam.

   Arra ébredtem, hogy nagyon szarul vagyok, kint esős félhomály, a villanykapcsolót megnyomva semmi. Másik kapcsoló - semmi. Na jó. Legalább beáztatom a képem egy mosdókagylónyi hideg vízbe. Csap megteker - semmi. Mi az isten? Kezdtem arra gondolni, hogy közben atomtámadás volt, mindenki meghalt, de ennyi szesszel a radioaktivitás sem bírt, azért élek még. Megpróbáltam kimenni a szobából, de a zár nem engedett. Kedtem megijedni, hogy így végzem, de aztán némi rángatásra csak kiszabadultam. A recepcióspultnál - várakozásaimnak megfelelően- senki, az utcán kint nincs mozgás. Tétován álltam, hogy namost ingyen kiiszom a pult mögötti hűtőszekrényt, úgyis enyém az egész szálloda, sőt az egész város. Aztán hirtelen előkerült a tegnap esti pincér, aki most recepciósként funkcionált, bocsánatot kért az áramszünetért, ami miatt (saját szivattyú) víz sincs. Hűh. Buktam az ingyenkólát, de azért csak jobb így.

   A vasárnap pedig egyszerűen a túléléssel telt. Este gondoltam rá, hogy bekapcsolom a kompútert, de féltem, hogy ha ránézek a monitorra, kifolyik a szemem, képtelen voltam fókuszálni bárhova is. Ma már jobb valamivel, de azért nem az igazi. Ez az igazán szomorú, hogy a komolyabb bebaszások utóhatásai legalább két napig tartanak.

2002. 09. 20.
   Restarting initiative sequence. Tegnap este a gyerek a szokásosnál is nyűgösebb volt, semmi nem volt jó neki, bármit csináltunk, csak ordított. A taknya is folyt, jött a szokásos porszívós/orrszívós móka. Fürdésnél kissé megnyugodott, de utána lefekvés is után csak nyervogott, forgolódott rugdosott. Mindketten próbáltuk csititítgatni, szőrmackót adni neki, bármi, csak kussoljon már. Végül feltápászkodott, anyukába kapaszkodott. Anyuka a vállára emelte, hogy na gyere, kincsem, erre a kölyök két menetben bő lével lehányta anyuka hasát és hátát, a matracot, a falvédőt és engem.
   Generáltisztogatás, fürdés/fürdetés, ruhacsere. Namost hátha. De nem. Kis csitulás után ismét ordibálás, szenvedés, nyűglődés. Éjfélkor aszontuk, hogy most már kúpot kap a gyerek. Aztán már nem csak mondtuk, mertük és tettük is. Ezzel sikerült elérni, hogy két ordiba/nyekerge között már félórák is elteltek.

   Reggelre úgy néztünk fel, mint három zombi, két normál, meg egy olyan kis aranyos. Elhatározás megszületett, hogy a gyerek ma nem megy bölcsődébe, pedig az egy hétig tartó beavatási szertartásnak (első nap egy óra anyukástul, második nap két óra anyuka nélkül stb.) ez lett volna az utolsó napja. Betelefon a bölcsődébe, hogy ilyenkor mifasz, a válasz az volt, hogy ki kell menni a legelőre és kezdeni a folyamatot legelőről. Bocsánat.

   Kellemes, nyugodt, pihentető lesz ez a hétvége. Ráadásul többen is előre jelezték, hogy a bölcsődével ez jár, két hétig bent van a gyerek, egy hétig meg otthon valami kórral ellátva, főleg így, hogy jönneka hidegek.

2002. 09. 19.
   Hühh. Belepancsoltam a jóba, másodállást is vállaltam, a rendes nyolcórás műszak után lehet menni a másik kétórásba, aztán haza, a harmadikba, ahol a gyerek a főnök. Tegnap este még el kellett mennem Budapest tőlem legtávolabb eső végébe, egy haverom egy ottani kocsmában óhajtotta átnyújtani az esküvői meghívóját. Jót kóláztam, közben a kerthelyiségben hideg lett, mint állat, éhes is voltam, kezdtem erősen fázni. Aztán mikor éreztem, hogy mindjárt kocogni kezdenek a fogaim, elköszöntem, haza, vacsora. Baconos csirkemáj volt, befaltam ötöt. Kisvártatva rettenetes mozgolódás indult meg a gyomromban, szinte láttam, ahogy az éhezéstől tömbbé összeállt gyomorsav-darabok a kétségbeesett küzdelemben egymást verik el a leérkezett kajától. Egy darabig a teraszon állva csak fingtam, mint egy muraközi, aztán majdnem összefostam magam, ahogy az új cucc megtolta lefelé a régit. De csak sikerült a fajanszot büntetni, elértem odáig.

   Lefekvés után forgolódtam egy kicsit, annyira fáradt voltam, hogy nem ment könnyen az elalvás, de aztán csak sikerült, mert arra ébredtem, hogy beindult a fűtés. A padlófűtés ugyanis erősen lelevegősödött, a szivattyú időnként csak a buborékokat vitte. Olyan volt az egész hangja, mintha a fürdőszobában három taknyos elefánt kánonban fújna ormányt, miközben időnként csak úgy szórakozásból szódásszifonból nyomná ki az utolsó cseppeket, hosszas harákolással.
   Egy darabig feküdtem, hogy nem. Nem kelek fel. Nem és nem és nem.
   Hrrrrrmcsssszzzzzz...krrkrrkrrrcsssszzzzz...cskcskcskrcsszörcs. Basszameg az a *, *; *, * azt a *, *, *, *, *, * anyját. Odaültem a csövek mellé, megtekergettem a csapokat, hallgattam, ahogy a levegő hangos sziszegéssel megy kifelé a légtelenítőkön. Na végre, rohadj el. Lefeküdtem. Aztán felébredtem. Áh, nem, kibírom reggelig, ezért nem. Kis kínlódás után csak felkeltem, pisáltam, visszafeküdtem. Aztán arra ébredtem, hogy a gyerek óbégat. Aztán arra, hogy lehet menni dolgozni. Most jól vagyok nagyon.

   Az előző bejegyzés alján levő "így szoktunk mi tréfálkozni" egyébként családi szállóige és története van. Még a nyóckerben laktunk leendő feleségemmel, valamiért szimpatikus lettem a mellettünk álló házban lakó Tibi szomszédnak. Időnként kedélyesen elbeszélgettünk, kedélyesen szomszéd úrnak szólítva egymást. Illetve inkább Tibi szomszéd beszélt, én csak bólogattam nagyokat. Tibi szomszéd egyébként egy kb. egymázsás c. volt úgy százhatvan centis testmagassággal, negyedmagával lakott egy huszonnégy négyzetméteres teljesen lepusztult félkomfortban (ezt onnan tudom, hogy egyszer muszáj volt illendőségi látogatást tenni nála), Tibi szomszéd egyébként tökéletesen illett is abba a környezetbe. De Tibi szomszéd a környéken mindenkit ismert, Tibi szomszédot is mindenki ismerte a környéken, komolyan örültem, amikor Tibi szomszéd egy időben mindenféle rejtélyes eredetű dologgal (videomagnótól a fokhagymadrazsén át a vattakabátig) megtalált, hogy nem kell-e, vagy nem tudok-e valakit, akinek kell. Mert ez azt jelentette, hogy megbízik bennem és kedvel. Ezt biztosan nagyban elősegítette, hogy egyszer hoztam neki elemet a Sokoljába.

   Szóval állunk kint az utcán, Tibi szomszéd felesége (110 kg, 2 fog) egy szétesőfélben levő hokedlin ücsörög mellettünk, a hokedli minden mozdulatára tiltakozó reccsenésekkel reagál, komolyan aggódom. Tibi szomszéd éppen előadást tart azokról a daliás időkről, amikor még fődandártábornok volt a dunai flottillánál. Messze a távolban feltűnik két c. srác, hatvan méterre lehetnek, amikor Tibi szomszéd félbeszakítja a történetet és ordítani kezd.
- Szerbusztok!!! Hát szerbusztok!
(A társalgás folyamán a két srác folyamatosan közeledett, majd távolodott, a társalgás hangereje [= ordítás] viszont végig nem változott.)
- Szerbusz, Tibi bácsi!
- Hát hogy vagytok? Jól vagytok? Látom, jól vagytok, jól vagytok!
- Jól vagyunk, jól vagyunk! Hát Tibi bácsi jól-e van?
- Hát igen, jól vagyok, jól, nagyon! Osztán hová gyöttök?!
- Nem jövünk, hanem megyünk! Oda a!
- Hahaha! Hát ha nem gyöttök, hanem mentek, menjetek is!
- Megyünk is, Tibi bácsi, megyünk is!
- Hát akkor menjetek! Haha! Menjetek csak! MENJETEK! Hahaha!"
Eddigre a két srác befordul a sarkon, eltűnik előlünk. Tibi szomszéd kitörli szeméből a jóízű kacagás könnyeit, majd magyarázólag hozzám fordul:
- Így szoktunk mi tréfálkozni.

2002. 09. 17. v2.0
   Most este a kölök a játéknyulával flangált fel-alá, a lába közé szorította, mintha lovagolni szeretett volna rajta. Aztán hirtelen mozdulattal betuszkolta a mosdókagylóba. Rászóltam, hogy "Hé, hé, oda ne tedd be, ott vizes lesz, ez a nyúl ...ööö... tiszta, száraz, hűvös és napfénytől védett helyen tárolandó! Például ...ööö... a pincében!"
   Feleségem, aki a zuhany alól hallgatta, hogyan okítom gyermekünket, nem bírta tovább. "Ne hallgass apád hülyeségeire! A pince az nedves hely, az nem jó. A spájzba kell tenni egy üvegben, mert ez egy üveginyúl!"

   Ha már nyúl, legyen kövér. Volt már szó Lacikáról, a szomszéd hülyegyerekről. Sajnos azt a reszelősen nazális hanghordozást, ahogy beszél, nem lehet írásban visszaadni. Mindegy. Még régebben történt, hogy sétáltam a gyerekkel, Lacika jön szembe, kezében fülénél fogva lenget egy kevéssé megnyerő külsejű döglött nyulat.
-Csokklom!
-Szia, Lacika, mi az ott a kezedben? (Hátha mégse.)
-Nyúúúúl! Döglött! Fujj! Tök jó! (Bazzze. De most fuj, vagy tök jó?)
-És honnan szerezted?
-A Jociéktól, a zövékvót, csak megdöglött és nekem adták. (Hm, rendes emberek lehetnek.)
-Csak úgy odaadták?
-Hát, el kelletett kérnem, mert először nem akarták. Tessénézni!
Lacika két kézzel fogja a nyúl két fülét, szabályosan bábozik vele.
- Hopp, hopp, tessénézni, hogy ugrál! Hopp, hopp, HOPPPPP!
Messze hajítja a nyulat, az a földre érve mereven bucskázik párat. Utánaszalad, felszedi, visszajön, nyújtja a gyerek felé.
-Szia, Ádám! Jáccol vele te is? Tök jó! (Na az baszna még be! És nem Ádám!)
-NEM, nem akar vele játszani! (Vissza kell tartanom a gyereket, mert igenis játszana vele.)
-De még most kell, meraztán megrohad! (Hát a biológia egyes részeivel azért tisztában van. Valószínűleg nem ez az első esete döglött akármivel.)
-És miért kérted el? Játszani? (És ezért odaadták...?)
-Nem, aszontam, eeviszem egy jó helyre, ahol nem baj, ha büdös.
-És tudsz ilyen helyet?
-Hát, nem. De most keresek. (Bravó.)
-Gratulálok, Lacikám. Akkor menj, keresgélj még, mert szerintem itt a környéken nemigen fognak neki örülni.
-Jó! Csokklom! (Lacika balra el, távolodtában időnként ugráltatja a nyulat. "Hooppp!")

ĺgy szoktunk mi tréfálkozni.

2002. 09. 17.
   Hétvége végre lassulással telt. Nem volt pénzem semmit venni, ezért dolgozni sem volt mivel, az ilyen-olyan rokoni követelőzésekre (mikógyüttökmánmegin) pedig masszívan elutasító válaszokat bírtunk csak generálni (mostvótunk, minekmá, gyereteidehaannyiraakarszminket). Az eredménynek a gyerek örült nagyon, végre mindenki vele foglalkozott, elvittük Dunaharaszti egyetlen játszóterére, ahol első dolga volt akkorát fikázni a csúszdán, hogy azt hittem, nem éli túl. De igen, sőt. Egy óra múlva viszont azt hittem, én nem fogom túlélni a játszóterezést, feleségemmel kínunkban már mi is csúszdáztunk, hintáztunk, libikókáztunk, a közelben focizó idősebb ifjúság nagy örömére.
  Elmentünk az Ikeába is, a gyerekbútor-részlegben eltöltöttünk kb. másfél órát, én lekuporodtam egy kisszékre, anyuka lekuporodott a kissátor mellé, tompa arccal néztük, ahogy a gyerek rohan kissátorból ki, kisházba be, kisalagúton átmászik, zsírkrétával kispapírra firkál, kismosógépet a kishajtókarral kistekergeti, kissütőt a kislábasokkal kismacerálja, kiscsúszdát mindkét irányból használja. És a fenti tevékenységek véletlenszerű sorrendbeli kombinációi. És nem volt egyedül. Zsongtak a kölkök, volt kis kínai is, a színes mindenféle izé között tisztára úgy festett az egész, mint egy Benetton-reklám, csak nem volt vége egy perc alatt. Meg kellett állapítanom, hogy 1.) óvónőnek csak végső kínomban mennék el, a munkanélküli-központban először azért bevállalnék némi hullamosást, ott nincs ekkora nyüzsi, 2.) ezek a skandináv játékok tényleg jól bírják.

   Tegnap délután sikerült a Szalay utcából (5ker) az Üllői útra (8/9ker) több, mint másfél óra alatt elautóznom. Közben az arcok.
- Chevrolet Corvette, benne -szemre- második generációs másként vállalkozó (tagbaszakadt, kopasz, öntudatosan néző faszi) Info Rádiót hallgat. Egy idő múlva ez elun, CD-k között turka, behelyez. És tökéletes megdöbbenésemre normális hangerővel Benny Goodman kezdte el fújni. Kicsit előbbre ment, akkor nem hallottam, aztán én mikor letértem egy mellékutcába, a kanyarodósávban egy pillanatra mellé értem. Valami vonósnégyes. Baaaaaaz. Ideje a dolgokat átértékelni.
- Szanaszéjjel szakadt zöld-fekete Lada, az ajtó rozsdáján át látszik az ülés, büdös füstöt ereget. Benne pedig -szemre- egy másik második generációs másként vállalkozó. Úgy látszik, ezek nem mind sikeresek. Ideje a dolgokat átértékelni.
- S500-as iszonyat bálna Mercedes tétován beszorulva egy kispolszki mögé, már akkor a helyet hagytam neki, háromszor befért volna elém. Tétova kormánymozdulat, ennyi. Ha nem, hát nem. Melléhúzok, sötétített üveg kissé lehúzva, látszik az esti félhomályban is napszemüvegben ülő szőke bige, valószínűleg párna van a segge alatt, azért lát ki, de akkor meg biztosan patatalpú cipője van, hogy elérje a pedálokat is. Mi a fene? Ezek terepjáróval szoktak járni. Ideje a dolgokat átértékelni.

2002. 09. 13.
   Hámosmá milegyen pinailag, he, bazej? Kaptam emilt jobbról is, kaptam emilt balról is. Akkor így hagyom. Ezt találtam ki hosszú fejtöréssel jól.

   Valóvilág lapján a szereplők között mazsolázgatva: Andi (28) - "A bomba anyuka. Tizenegy éves kisfiát..." Hűjnyecsak. 28 mínusz 11 az aszongyahogy 17. Emmán derék.Nem csoda, ha a fiát az öccsének nézik, és nem biztos, hogy pont erre kellene büszkének lennie.

   [...]

   Szétzuhantam agyilag. Telefonon nem szeretek eligazítani, főleg nem a "miért nem megy az internet?" témában, mert eléggé szerteágazóak a hibalehetőségek. Főleg ha a tanácskérő ...ööö... nem szakmabeli. Alig tettem le a kb. egyórás telefon után a kagylót, máris megtalált a kereskedelmi igazgató(szerűségü)nk, hogy "rossz az emil". Nebazdmá. Ennek mindig péntek délután van baja az emiljével. Persze nyilván, ugyanis hét közben sosincs bent. "És mi a baj pontosan?" kérdeztem, arra készülve, hogy megint rettenetes hülyeséget fog mondani. "Nem jönnek a csatolmányok". Hm, fura, én az előbb kaptam emilt csatolmányostul.
   Nagy nehezen kiderült, hogy kizárólag egy feladótól nem kapja meg a csatolmányokat és csak ő nem. Naccerű. Beszéld meg a feladóval. Vagy újratelepítek mindent. Kis habozás után kiderült, hogy nem is olyan fontos az a csatolmány (valami faszom kisker hírleveléről van szó egyébként) , egyelőre jó az úgy. Hurrá, hétvége.

2002. 09. 12.
   Hát ez már több kettőnél. Affranc. Tekintettel a blogomat olvasók érzékeny lelkű kollegináira és mord főnökeire, kénytelen voltam megerőszakolni magamat is meg a fejlécet is. Bazze. Ha még mindig nem jó, kéretik emilezni, aztán majd kitalálok valamit. Pl. írok a főnöknek egy emilt, hogy legyen szíves egyes dolgozóinak külön helyiséget biztosítani, vagy legalábbis másoktól elfordítható monitort, kizárólag a kultúra érdekében.

   Már a negyedik kávét öntöm a fejembe, de még mindig nem lett jobb. Munkatervet kellene írnom, de nagyon nincs hangulatom hozzá, valamiért mindig ilyesmik jutnak az eszembe, hogy pl. "Javasolnám azt a kibaszott szar switchet kicserélni valami fajinabbra, az adatbiztonsággal meg ne foglalkozzunk, mert ahogy elnézem az Önök cégét, az Önök adataiért egyáltalán nem kár."

   Tegnap este voltunk a szomszédban, ott a feleségem elpanaszolta, hogy amióta van tinkivinkis videó, azóta nincs igazán tévézés. A hasonló cipőben járó szomszéd anyuka bólogatott, hogy ismeri a problémát. Nejem persze valami segítséget várván feltette a kérdést, hogy "ti hogyan néztek tévét?" Mire szomszéd anyuka lemondóan: "Sehogy." Kösz.
   Azért két rész tinkivinki között kora este sikerült belepillantanom mindkét országos kereskedelmi csatorna műsorába, majd így szóltam magamban: Testvér, fogadjunk, hogy ezeket nemigen fogom nézni, tegyük meg tétnek a lét. És máris nyertem, sör kibont, egyből jobb.

2002. 09. 11.
   Láttam egy kisfityót, vadonatúj metálkék fényezéssel. És ami a legjobb, vastag, krómozott kengururáccsal az elején. Nagggyon jaffa.
   Aztán láttam egy óriásplakátot is, először félrehordott kissé a szemem és mást olvastam, mint ami oda volt írva, de gyanús volt, hogy valami nem stimmel. A Kia Motors új autójáról van szó, a Kia Magentisről, de nekem valamiért sikerült hirtelen Kia Meningitisnek olvasnom. Azért remélem, nem okoz azt. Hasonlóan jó volt a feleségem ötlete is anno, az Opel Vendetta.

   Ma reggel mondtam a feleségemnek, hogy legalább ne tekerje már vissza folyton az elejére azt a rühes Teletabi-kezettát, mert így a kazin levő négy részből mindig az első kettőt szívjuk. Hátha. Mert így este, amikor a gyerek jön és megrángatja a könyökömet (ezért vacsora a villáról az ölembe), hogy "kaptycs, tinki, kaptycs", nem annak örülök, hogy nohát, már egészen érthetően jelzi, hogy kapcsoljuk be a videót, mert tinkivinkit akar nézni, hanem jeges borzongás fut végig a hátamon, anyuka pedig rögtön talál valami hosszas és tennivalót a házon kívül.

2002. 09. 10.
   Hűnnyehűnnye, hát nem elfelejtettem az emiles bizbaszt odatenni? Hát hogyan fognak az én tisztelt és szeretett olvasóim emilt küldeni néköm, ha nem mondom meg nekik az emilcímemet jól? De mostanra azt is megoldottam, asszem legalábbis, a fejlécen lehet kattintgatni, jól.

  Sinatra unplugged. Baze.

   Teletabi-abúzus ezerrel. A gyerek szabályosan függővé vált, követeli ezerrel reggel is, este is, napközben is. Néha be is tesszük neki, legyen már nyugi. De azért reggel úgy elmenni otthonról, hogy hírek helyett a Tinkivinkinek tűnik el huszonhatodszor a táskája, hazaérni pedig arra, hogy huszonkilencedszer is elhagyta, ez már sokk.

   Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy a HVG Online archívuma valami rejtélyes oknál fogva nem rendelkezik a 2002-es számokkal, pedig be akartam idézni ide azt a 2-3 héttel ezelőtti számot, aminek a végén levő cikkben egy újabb, internetes piramisjátékról rántják le a leplet. Illetve nem rántják, mert a rendőrök jogilag nem találnak fogást a cégen. Csak legalább a cég neve eszembe jutna, de nem, a gyerek pedig közben elfogyasztotta a cikket vacsorára, könyvtárba meg ezért nem megyek el.
   A lényeg, hogy a szervezők embereket szerveznek be, akiknek az interneten kell vásárolniuk, és nekik minél több embert beszervezniük maguk alá, ettől ők jutalékot kapnak jól stb. Alapban az a bajom, hogy nem igazán értettem, hogy az MLM egyéb -nem tiltott- fajtáitól (Amway, Avon stb.) miben különbözik ez a cucc, amiért megpróbálják ráhúzni a piramisjáték vizeslepedőjét. Vagy csak valamelyik rendőrt nem engedték be a szervezetbe és a bosszút akar állni. Hm, azt hiszem, mégis elmegyek könyvtárba, hátva újraolvasva rájövök, hogy is van ez.

   Tegnap megyek át a zebrán, hónom alatt egy kompúterrel (én így szoktam sétálgatni, van, aki kutyával, van, aki gyerekkel, én tüntetőleg számítógéppel, jelezvén, mennyire egyedi és modern és kulturélyos csávó vagyok, ilyen nektek nincs, bibííí, ráadásul arra megy, amerre én akarom és nem piszkít oda mindenhova), jobb kéz felől dudálás. Kicsit megrettentem, mijafasz, ez ott akkor szokott lenni, ha valakinek sürgős és a piroson meg a gyalogosokon átmenve mindenáron be akar fordulni jobbra. Azért szétnéztem, merre kell menekülni, a kocsik állnak, de jó. Aztán felfedeztem Doktort az egyik kocsiban, majd kiesett, úgy integetett, én megkönnyebbülve visszaintegettem, nem kell egy leejtett és darabokra hullott PC-vel kiszúrni egy vidéki iskola számtech. tanárának a szemét, hogy ez így lett megjavítva, bocsikácska.

   Ma meg láttam egy küldöttséget, sok ember, fekete autók, bennük olyan paszományos, csicsaegyenruhás, napszemüveges, füstösképű mukikkal, amilyeneket kizárólag dél-amerikai filmekben lehet látni, mint korrupt tábornokokat. Állítólag egy indonéz küldöttséget sikerült meglátnom, ha igaz, csak félig nyert, a földrész nem stimmel.

2002. 09. 09.
   Mosmá csak 140 pixel magas a címlapkép (+ maintain aspect ratio, tehát keskenyebb is), a jobb szeműek talán észrevették, a bal szeműeknek meg mondom.

   Most délelőtt gondolkoztam el azon, hogy a bigbrúdersóban mennyivel szorgosabban tornáznának az emberek, ha a kiszavazottakat a kijáratnál egyszerűen lelőnék. Megvolna az az előnye is, hogy a szereplőválogatásra lényegesen kevesebben mennének el, nem volna akkora probléma a tizenkét nemnormálist kiválogatni, ráadásul műsor után nyugtázhatnánk, hogy ebből az emberfajtából tizeneggyel máris kevesebb van a világon.
   Közben valaki itt mellettem kapott egy emilt, benne a cigány bigbrúder (BigVaker) plakátja. Fujj.

   A Story magazinban benne a szereplők, körkérdés: mire költenék a pénzt? Szinte mindenki UNICEF-et támogat, árvízkárosultakat segít, beteg szüleit istápolja, alapkutatásra fordítja, kórházat finanszíroz, delfineket és esőerdőket ment, ilyesmi. Valljuk be, a bíróságon ilyenkor hangzik el a "nem életszerű" kifejezés. Viszont van egy üdítő kivétel, Renato, aki piára és nőkre költené és nyitna egy csocsóklubot. Baze, akármikor esik ki, ezért én már most megszavazok neki egy megosztott első díjat.

   Az egyik szomszéd gyerekről regényeket lehetne írni, mennyire hülye. És bosszantó. Talán mindennél többet mond, hogy nagyon jól eljátszik a fiammal, látszik, hogy azonos értelmi színvonalat képviselnek mindketten, pedig a szomszéd gyerek már negyedikes. Ráadásul nem is akármilyen iskolában, hanem -amint azt nekem egyszer büszként kifejtette- speciálisban, bár ebbe a szóba kis híján beletört a nyelve. Mivel szemmel láthatóan nem tudta, hogy ez mit jelent, nekem sem volt kedvem felvilágosítani. Szóval annyival van előrébb, hogy nagyjából tud beszélni, bár tegnap délután ezt nagyon sajnáltam.
   Autófeljáró-prodzsekt végefele, gyeprácskövek lerakva, csíkban körbe kellene betonozni. Mögöttem két méterrel pörög a keverő, én egy talicskából rakom a szürke masszát a gödörbe, gyerek jön.
- Miteccik csinál...? (Ez a "mit tetszik csinálni?" és a "mit csinál [ön]?" sajátos keveréke volt.)
- Betonozok, Lacikám. (Nem látod, bazmeg?)
- És miért? (A gyerek a szabvány miértkorszak után kb. négy évvel van, de látszik, hogy nem igazán érdekli a várhatóan bonyolult válasz.)
- Hogy ne essen bele a gödörbe az autó.
- ... ? ... Aha, és hol van az Ádám? (Csak kibújt a szög a zsákból, a fiamról van szó, de nem bírja a nevét megjegyezni, ezért Ádámnak hívja.)
- Nem tudom, Lacikám, elment sétálni az édesanyjával. (Ez történetesen mind igaz.)
- Akkó nincs itthol?
- Nincs. (Hö! Következtetést vont le!)
- És mikó gyömmeg?
- Nem tudom, Lacikám. (Na most mi lesz? A gyerek nélkül nem mer bejönni, pedig az általa leamortizált kistraktorral nagyon szeret játszani, annak ellenére, hogy az alatta letört ülés helyén csak pár csavar lóg ki.)
- ... Öh... (tipródás) ... biztos arra, a földesúton vannak, ugye?
- Nem tudom, hol vannak, de talán nézd meg. (Trapp, trapp, trapp, öt perc eltelik.)
- Ott niccsenek! Akkó biztos amarra vannak!
- TÉNYLEG nem tudom, hogy hol vannak, de nézd meg arra is. (Trapp, trapp, trapp, öt perc)
- Ott siccsenek! Akkó biztos a kövesúton vannak, ugye?!
-Lehet, NEM TUDOM, hogy hol vannak! (Trapp, trapp, trapp, 5 p.)

   És volt volt még pár irány. Hát így élünk és így mulatunk, mi falusiak.

2002. 09. 06.
   Bocsánat. Mindenkit tájékoztatok, hogy az általam előzőleg írtakkal ellentétben ez a hónap igenis szeptember, nem pedig március. Aki emiatt nem ment iskolába, vagy ment el szezoneleji nyaralásra, attól külön elnézést kérek.

   A másik. Felelőtlenül ígérgettem. Elfelejtettem, hogy a komplett picsakészletem bent van a munkahelyemen, ezért az itthonról frissítéseknél nem tudok picsát cserélni. Bazz.

   És majd hangolok egy picit a címlapképen is, mert számolni sem tudok már, 800x600-ban kissé nagyobb a kelleténél, bár ez a tény a termék minőségét és élvezeti értékét semmiben nem befolyásolja.

2002. 09. 05.
   Hát tessék. Kicsit sajnáltam azt a 100 pixelt ott fent (ennyivel nagyobb az új fejléc), aztán megnyugtattam magam, 600x800 alatt már nemigen nyomja senki, afelett meg mindegy. Meg a szövegmező így is a képernyőnek több mint kb. 20%-át teszi ki, ezzel máris jobb vagyok pár bloggernél.

   Szóval kreatív ötletlopásról van itt szó kéremszépen, az egyik ötletadó miles volt az állandó nyuszóival, a nők mindig bejönnek, akár mosóporról, akár autóról, akár sok minden másról van szó, remélem, ebbe a kategóriába blog is beletartozik. A másik ötletgazda Wotan, akinek az ultraortodox-puritánul csöcsmentes blogjával ellentétben én deklaráltan csöcsös, sőt, pinás oldallal készülök virítani. A harmadik ötletgazdát pedig nem mondom meg.

   Az aktuális picsa itt baloldalt lesz, meg lehet kettyinteni rá lehet kattintani, megpróbálom frissítésenként cserélni, ha nem sikerül, előre is bocs, de azért igyekszem.

   Nekem egyébként most eljött a hétvége, holnap szabadság alatt a nejem kollégáival/főnökeivel lesz kis mulatság. Feleségem előre kioktatott, hogy lehetőleg tartóztassam magam bizonyos fajta mondatoktól, pl. bemutatkozáskor a "Ja, te vagy az a kis ugribugri pöcs, aki mindig meglép, ha nincs benn a főnök" nem túl szerencsés, bár ezzel én tényleg be is mutatkoznék.

2002. 09. 04.
   Dolgoztam is, meg emileztem is ezerrel, el is ment a nap. Köszönöm mindenkinek a konstruktív, illetve destruktív hozzászólásokat, külön respekt Keresz sors-és blogtársnak.
   Viszont közben kitaláltam, hogy újítani fogok a dizájnon, koncepció megvan (két másik embertől lopott écesz kreatív kombinációjáról van szó), csupán azok a francos részletek. Nem, nem html-varázslat, nem blogmotor, semmi bűvészkedés. Egyszerűen másképp lesz ronda a külalak, "Tartalomhoz a forma", ahogy a dizájnilag Tornie által is idézett régi reklámszlogen szól, nesztek majd pléhtányérból szartarhonya, szalvétát mindenki hozzon magával jól.

2002. 09. 03.
   Lehet, hogy most pár embernek csalódást okozok, de egyáltalán nincs kedvem ezen a picsatémán kardozgatni.

Tehát:

Ezúton bocsánatot kérek Jáksó Lászlótól és kedvesétől, amiért
Jáksó László kedvesét (üveges tekintetű) picsának tituláltam.

   Most komoly gondban vagyok. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom úriemberként viselkedve (ki kell legalább egyszer próbálni, milyen is az, még ha esetleg nem is sikerül, de a szándék legyen meg) lezárni ezt a picsaügyet, lásd fent. Viszont kaptam emileket témabolygatásilag, némelyikből idéznék is szívesen, de tartok attól, hogy ez a blog fórummá fajul. Egyelőre úgy döntöttem, alszom rá egyet, aztán holnap újult erővel kompilálok valamit az emilekből, esetleg szarok mindre és elmondom a saját véleményemet. Vagy tényleg hagyom a francba, annyit nem ér az egész. Vagy mittudoménmég, majd kitalálom. Mindenesetre megjegyezném, hogy a feleségem javasolt egy egészen nagyvonalú megoldást: "Mondd meg a Jáksónak, hogy indítson blogot és picsázzon le engem."

2002. 09. 02. v2.0
   Az írott szónak igenis hatalma van.

2002. 09. 02.
   Tegnap a Bigbradörből jövés-menés miatt csak perceket sikerült elcsípnem, de az is elég volt. Claudia ripacsabb és idegesítőbb, mint valaha, egy perc alatt legalább négy "Úristen!" (sajnos hangsúlyt és hangszínt nem tudok mellékelni), valószínűleg darabra meg volt neki mondva, hogy az eredeti "Oh my God!" magyarítását hányszor kell elmondania. Töltöttgalamb romakislány: "Négy éve halt meg az apám, nagyon szomorú vagyok <snitt?> bármikor szerepelnék egy pornófilmben." Asszonyka otthon meglehetősen zilált külsővel gyereket etet, majd a helyszínen új séróban, full kitatarozva kengurus gyermekdallal hat meg hosszan. Feleségem döbbenten nézett, hogy hogy volt képes otthagyni a gyerekét. Persze lehet, hogy csak a mélypontokat kaptam el.
   Átkapcsoltam a fix.tv-re, szeretem őket, mert olyan aranyosan amatőrök, ez után a csill-vill profizmus után kell valami nyugalmasabb. Valami beszélgetős műsor ment, egy fickót és egy csajt interjúvolt a műsorvezetőlányka. Annyi derült ki, hogy ők egy együttes tagjai. Félórán át néztem, hogy egyszer hátha legalább kiírják, melyik együttes tagjai is ők, vagy legalább megemlítik, vagy valami, de nem. Na, hátha a műsorvezető a legvégén, elköszönéskor. De azt sem. Hülyén mentem volna aludni, ha a muki el nem pöttyenti, hogy junikmjuzikponthu.

   Tegnap komplett játszótér volt a telken, a kedves kis vendégek most már végleg leamortizálták a gyerek kistraktorát, adva van a következő barkácsolás témája (ülés + kormánymű).

   Konkurrenciaharc dúl erősen. Egy darabig csak a Family Frost kocsija járt utcáról utcára. Később feltűnt, hogy időnként más a dallam, először azt hittem, annyira unták a Family Frostosok a dallamot, hogy szakszervezeti alapon kiharcolták a változatosságot. De nem, az Eskimo kocsija is belépett a piacra. Még később -hálistennek sokkal véznább- prüntyögéssel megkezdte terítőkörútját egy triciklis fagyiáruscsaj. Két hete azt hittem, valamelyik gyerek kapott egy kis rendőrautót ajándékba, mert időnként diszkrét nínózás hangzott fel a messzeségből. Tegnap viszont megbizonyosodtam, hogy itt a Kánaán: megláttam a nínózós fickót egy fagyistricikli nyergében. Már várom, hogy mikor bukkan fel a piacon Bagaméri személyesen.