2014. 05. 29.
   Én értékelem az erőfeszítéseket, amit a kormányzat tesz az oktatásügyben. Ha például nem vezették volna be a kötelező etikaoktatást, a gyerek nem is állna belőle bukásra

   kéthetente van egy óra, azt nem értem, egyáltalán a tantárgy nevét hogy jegyezte meg a gyerek. A bukásra állás meg a három hónapja kiadott feladat meg nem csinálásából fakadt, arra sem emlékezett, hogy volt kiadott feladat, amíg be nem akarták tőle gyűjteni

   és nem került volna sor arra a két beszélgetésre, amik után ismét leszűrhettem, hogy a kötelességtudásra nevelés csődje vagyok. Az első félóra azzal tel, hogy a gyerek megindokolta, miért nem csinálta meg a házi feladatát. Mert közben náthás volt, aztán meg belefűrészeltem a kezébe

   ez történetesen igaz, nem tudom, mikor fog nekem segíteni megint valami barkácsolásban. Mondjuk nem volt vészes, kicsit belekaptam a körmébe, de akkora patáliát csinált, mintha könyékből rágattam volna le a kezét egy tevével

   meg múlt hét pénteken valójában vasárnap volt az iskolában, mert Pista bácsi elrendelte és akkor csak nem lehet leckével foglalkozni, meg egy csomó ilyesmi, egyre régebbi és egyre bonyolultabb dolgokkal jött elő. Én elnyomtam a kezébe fűrészelés feletti bűntudatomat és próbáltam következetesen képviselni azt az álláspontot, hogy mindez oké, de a lényeg mindettől függetlenül az, hogy nem készült el időre.

   Kijelentettem, hogy például a vacsorát meg a szarást sem tekintem akadályozó tényezőnek, pedig azokkal is megy az idő. Meg a tévézéssel és a Dota2-vel, amik szintén nagyon fontosak, és értem én, hogy kiteszik a mittudoménmilyen guildből, ha nincs ott az esti raiden, meg az egész klán előtt ég be, míg a házi feladattal csak egy előtt, de higgye el, ez az egy ember most fontosabb, mint az egész klán, most ne azon aggódjon be, hogy ki lesz a felső lane-en, hanem egészen más miatt.
   Különben is csak tíz perc meló, akármikor meg tudnám csinálni, hangzott el részéről végső érvként, ez úgy félóra vitatkozás után különösen rosszul esett, el is hajtottam a francba, mielőtt belefűrészelek a kezébe, de ezúttal nem véletlenül és nem csak alig.

   Másnap a társalgás párja zajlott le. Összeollózott egy pár bekezdéses kis esszét a posztmodernista esztétikáról

   nem ez a téma volt neki kiadva, de ilyesmi, szóval azért tényleg eléggé basszájba

   tökéletesen nyilvánvaló volt, hogy magától egy "és"-t sem tett bele

   lusta voltam utánaguglizni, de saccra három cikkből kopipésztelte össze, végülis a kötelező minimumnál több energiát fektetett bele, vigasztaltam magam

   másrészt látszott, hogy nem igazán érti, miről is van szó a cikkekben, harmadrészt abban sem voltam biztos, hogy ki tudja majd mondani azt, hogy "hawthorne-i homoiuzionista umweltschmerz", ami pedig a középső bekezdés kulcskifejezése. De alapjában véve nem ez zavart, hanem hogy nem írta bele a füzetébe az egészet. Mert hát abban kell leadni.

   De hát kész a házi...! mondta a gyerek és nem akarta érteni, hogy szerintem meg miért nem. És mit mondasz a tanárnak, ha megkérdezi, hogy és hol a házid? Hát megmondom, hogy otthon a gépemen. És szerinted elhiszi? Miért ne? Oké, akkor legközelebb, ha azt kéred, hogy adjak pénzt, majd azt mondom, hogy oké, van pénzed, csak itt van az én zsebemben. Ilyen szintű vitával tel el megint félóra. Hirtelen áttértünk arra, hogy hát de ez teljesen fölösleges. Igen, bizonyos szempontból valóban fölösleges, de meg kell csinálni. Pont. De ha fölösleges, miért kell megcsinálni?

   Ez volt az a pont, ahol majdnem elmondtam neki, én per pillanat mit gondolok arról, mit volt kibaszottul fölösleges megcsinálnom, de sikerült visszafognom magam. Elővettem a mindent vivő legendary epic fegyvert, fiam, tíz perc alatt átírod a füzetbe az egészet, vagy nem leszek rest, nekem is ugyanolyan messze van az internet, mint neked, este a klánchaten fogom megkérdezni, hogy fiam, kész-e a lecke.

   Másnap délután barátkozóan megjegyezte, hogy apa, őszülsz. Hát az ilyenek miatt, édes fiam.