2002. 03. 29.
   Tegnap annyira rohantam haza, hogy nem tudtam ide írni. Szereztem egy véghetetlenül gagyi hangkártyát, hogy kipróbálom, hátha legalább nem zajos. Be is tettem, installCD indít. Már az nem tetszett, hogy az indulóképernyőn a választható opciók a következők voltak a talán általánosnak mondható mellett: , , illetve a , ami tunképpen az előző, azaz a kissé módosított változata.

   Ezek után nem sokat reméltem, de a valóság ezt is bőven alulmúlta. Nem is beszélnék többet róla, csupán annyit, hogy közben valaki az otthoni internetcsapba is beletömött egy rongyot, éppencsak csordogáltak a bitek, közel két órás küzdelem után jöttem rá, hogy a gondosan feltelepített öt és feles Explorer csinálta a balhét. Büntiből verzószámból 0.5 levon, onnantól jó volt minden, hogy dugjon fel magának Bill egy felprogramozott Cisco 805-öst.

   Két kifejezés is megtetszett a közelmúlt híradásaiból. Az egyik az "illegális szociális otthon", amiből mostanában több bukik le, mint borhamisítóból annakidején, nem is beszélve az olajszőkítőkről még annakidejénebben. El is képzeltem, ahogy az álarcos kommandósok az UZIval berontanak, "Senki nem mozdul! Rendőrség! Mind le vannak tartóztatva!", a járókeretes nénikékés bácsikák megadóan tartják fel a kezüket és azonmód arcra- illetve hanyattesnek. Az üzemeltetőket pedig lecsukják a francba, amiért etetik és ellátják az öregeket, miközben nem fizetnek adót utánuk. Na jó, ez a legutóbbi nem igazán stimmel, mármint az etetés meg ellátás, de ez már csak a részletekből derül ki, addig meg jár az ember agya.
   A másik pedig a "nem vagyoni kártérítés", amiket millió forintokban mérnek, például a Grespiknek. Illetve most készül a Horváth Aladár-féle kártérítés is azért, mert a Kövér a őt többek között megélhetési romának nevezte. Szóval ez a nem vagyoni kártérítés teljesen úgy hangzik, mintha nem pénzt kapna a pernyertes, hanem mondjuk ötmillió forintnyi gumicukrot. Vagy ennyiért elhelyezhetne hirdetést valahol, vagy mittudomén.

   Ez a hosszú nyúlvétos hétvége eleve fasza lesz, látatlanban kb. 600 km-t számoltam össze, amit majd menni kell a rokonság irányába. Plusz egy-két eddig elő nem került sógor/koma/stb. még beugorhat, de azért reménykedem. Abban is reménykedem, hogy senki nem lesz olyan eszement, hogy nyulat vegyen a gyereknek biztosan én leszek az, akinek nyúlmegunás esetén valamit kezdeni kell majd a döggel, aztán találhatom ki, hogy agyonüssem, vagy eladjam, vagy valami.
   Ezen kívül felgyűlt ezer tennivaló, a legbosszantóbb ezek közül az asztallap. Vettünk egy hatszemélyes étkezőgarnitúrát igenócsójáért, csak az asztallap kicsi. Null problemo, lapszabász vagy asztalos elő, megrendel, kész is. De nem, egy hónap alatt képtelenek voltak megcsinálni, úgyhogy mondtam nekik, hogy basszatok egyedül köszönöm, mégsem kell. Majd megcsinálom én. Most búcsúzom, megbeszéltem egy körfűrészt, el kell menni érte. Reszkessetek, nyulak!

2002. 03. 27.
   Ismét le kell szögeznem, hogy a férfiak életében a nők jelentik a változatosságot, az izgalmat, az új kihívásokat. B. nejem vett balkonládát (olyan barna, hosszúkás homoksütőforma izé, amibe a muskátlit, meg effélét lehet tenni, az egészet meg ki lehet rakni az erkélyre, meg az ablak alá, meg mittudoménméghova), a következő változatosságot, izgalmat, új kihívásokat jelentő project arról szól, hogy ezeket fel kellene akasztani valami alkalmas eszközzel, mert az úgy jó. Itt az alkalmas eszköz legyártása a téma, négyes laposvasból kellene kampókat hajlítgatni ahelyett, hogy jól bezabálnék, besöröznék, majd pocakomat vakargatva, hangosakat böffentve meg fingva, megelégedve henteregnék egy fotelben, miközben a gyerek alázatosan hozná a papucsomat, az asszony meg adná a tüzet a cigi végére. Hajh! Kurva valóság. És még a hangkártyám is zajos a komplettó újratelepítés után, annyi változott, hogy a vindóz valami védelmi hibával áll le. Persze az ő (mármint a vindóz) szempontjából ez érthető, amikor leállítom, akkor ő tunképpen meghal, ez ellen pedig minden eszközzel harcol. Jó, másnap majd fel fogom támasztani, de ezt ő nem tudhatja, melyik leállás lesz a végső, ami után mindenféle kegyeleti aktus nélkül winchester kidob, egy nyavalyás könnycsepp, egy rohadt utolsó kenet nem fog járni neki. Az újrainstall ugyan megfelelhet egy újjászületésnek, viszont így előző inkarnációjából nem fog emlékezni semmire. Hm, ezen még el fogok gondolkozni.

2002. 03. 26.
    Emberek, ez egy ilyen nap volt. Semmi érdekesség. Nem fájt a fogam, nem akart kiesni az agyam a helyéről másnaposság miatt, nem próbáltak megverni, én sem próbáltam senkit megverni. Bár ez utóbbin kissé elgondolkoztam. Zenét nem hallgattam, rádiót nem hallgattam, tévét nem néztem, színházban sem voltam. Nem kaptam emilt sem, telefonhívást sem. Illetve ebben a pillanatban a nejemtől, hogy mikor megyek haza. Affene. Pedig már reméltem, hogy folytatódik ez a tendencia, és otthon sem találok senkit, ezáltal véghetetlen nyugalom lesz és végre nyugodtan nekiállhatok újrainstallálni otthon a vindózt, aminek a szokásos hetenkénti eldőlésen kívül semmi baja, node amikor a hangkártya -ami egy Gravis Ultrasound PnP- drivere elindul, hirtelen megnő az alapzaj, ami egyébként nem túl zavaró, viszont ha az a ember felvételt akar csinálni, na ott már nagyon hallatszik, különösen, ha szotfverből tol az ember a hangerőn, próbáltam már másik kártyát, az ugyanúgy zajos, most két eset lehetséges, hogy vagy a driver szar, csak mivel eddig nem stúdióztam, nem vettem észre, vagy az én gépemben ez a kártyafajta mindig is szar lesz, mert valami rádiófrekvenciás kutyaszar rákeveredik valami földhurkon vagy ilyesmin keresztül az előfokra, egy dolgot nem szeretnék, másik hangkártyát venni, mert az pénzbe kerül, pedig lehet, hogy ez lesz a vége, tunképpen már kinéztem egy jót, csak kurva drága, most egy kevésbé jóval szemezek, viszont az is pénzbe kerül, az asszony meg megöl, hogy pelenka helyett ilyen ökörségekre költöm a pénzt, szóval egyet mondok én nektek kishaverok, addig fejlesszétek a kompútereteket, amíg nincs asszony, meg főleg nincs gyerek, mert aztán kampó, a meglehetősen aptudét kompúterból meglehetősen autofdét kompúter lesz, mert az asszony valamiért rohadtul nem tudja értékelni, hogy most már a Wolfensteinháromdé már ezerhuszonnégyszer héthatvannyolcban trúkolorban, 16 biten is röccenés nélkül nyomja a negyven efpéest, és ennek meglehetősen morózusan hangot is ad, ráadásul igen hosszan, mondatvége, nagylevegő, huhh.

2002. 03. 25.
   Érdekesen kezdődött a hétvége, találkoztam egy öngyilkos kommandóval. Ahogy mentem hazafelé, az M5-ös irányába, kb. az Ecseri magasságában (2x3 sávnyi masszív autóforgalom) egy csapat nyugdíjas ácsorgott az út szélén, látszott, hogy ők most tökéletesen leszarják a tőlük kb. hatvan méterre levő felüljárót, ők most itt fognak átkelni, ha bele is döglenek. Az is látszott, hogy már jó ideje ott állnak rajtra készen, már csak dacból sem fognak felüljárózni, mert hát mit ér az élet kaland nélkül. És igen. Egy alkalmas pillanatban a legerőszakosabb elindult. Illetve azt ő csak hitte, hogy alkalmas, minimum gepárdnak kellett volna lennie ahhoz a kb. két másodpercnyi forgalompauzához. Ami még jobb volt, hogy a többi, amint felfigyelt, hogy hoppá, indulás van, mint a lemmingek, mentek a vezérlemming után. Fékkoncert, ahogy kell. Vannak ilyen emberek, direkt elüttetik magukat legalább egy kamionnal, aztán mikor jól meghalnak, akkor még nekik áll feljebb.

   Egyébként meg rettenetesen szar volt az idő. Szombaton úgy határoztam, befejezem a teraszkorlátot, szépen sütött nap, persze az ablakot nem nyitottam ki. Egy lenge pólóban vágtattam ki, aztán vágtattam vissza azonnal, a szar majdnem belém fagyott. Jól felöltöztem, kivágtattam, nekiálltam vagdosni, a nap elbújt és gyenge havaseső kezdte verni a fejemet. Bazmeg. Vissza, sapka, sál, érmelegítő, fülvédő, úgy néztem ki, mint egy szibériai olajvezeték-építő segédmunkás. Két órával később bevonultam, még a taknyom is eleredt, de kész lett az egész. Beleültem egy lavór forró vízbe, próbáltam kiolvasztani magam. Közben havaseső vége, nap kisüt. Nem tudom, ki mondta, de igaza volt azt állítva, hogy Természet Ősanyánk egy ócska kurva.

2002. 03. 22.
   Dübörög a hétvége, itt lóbálják a fejem fölött a "mennyé mán haza" zászlót. Jól van, mindjárt, nyugivammá, csak leeresztek kicsit. Tulajdonképpen örülök, szakmai vonalon ismét új sikerélménnyel lettem gazdagabb. Ismét nyomtatószerver, az a kis hülye dobozka, az. Hívtak, hogy nézzem már meg, mert hol nyomtat, hol nem, de leginkább hol nem, amikor meg igen, akkor dollárjel, mosolyós arcocska, ilyesmi. Na názzük csak. Van-e program hozzá? Van. Böngészővel megy-e (Hoppá! Azért fejlődöm, fejlődöm)? Megy. Nosza. Aszongyahogy... mialószar ez a P1, P2, P3? Ez csak egy portos. Na jó. Macera, macera. Nem jó. Macera. Hm. Macera. Zanyád. Macera. Kurvanyád. Macera. Ajókurvanyádmán. Macera. Bazmámmegszájbaaztabüdös...
   Itt tartottam, amikor jött egy nő, hogy hülyeségeket nyomtat a nyomtatója. Gyanakodni kezdtem. És lőn, sutyiban nála is felszereltek egy másik hasonló (csak éppen háromportos) ketyerét. És innen már egyszerű volt. Relatíve legalábbis.

   Na. Kezdek már éhes is lenni. Otthon ismét átmegyek koszos, büdös melósba, ha nem esik az eső. Ha esik, akkor pedig koszos, büdös értelmiségibe. Mondjuk mindkettőhöz kell venni sört, de azt is abszolválom hazafelé menet. Ti is igyátok magatokat hullára, meg cigizzetek, mint a rosseb, ne legyen akkora problémája az államnak a nyugdíjatokkal.

2002. 03. 21.
   Na. Elmúlt a diliház, legalábbis ma kevésbé pörgősnek tűnik a sors. Az időjárás is eléggé szomorkás, de legalább nem kell rohanni haza, hogy az alkony beállta előtt még gyorsan fémmegmunkáljon egy kicsit az ember.

   Fizetett politikai hirdetés valamelyik országos kereskedelmi tévén. Azért nem mondom meg, melyiken, mert egyrész képtelen vagyok megkülönböztetni őket, annyira egyforma a műsorszerkezetük, meg valószínűleg mindkettőn lement. Összeaszott, teknőcarcú bácsika (akadémikus, a nevére nem emlékszem, a protézisét láthatólag lusta volt ezért a fél percért betenni) nyilatkozza, hogy ő a magyar történelem folyamán három igazán nagy formátumú, az átlagból messze kiemelkedő, nemzetközileg magas szinten elismert, stb. (ez sem pontos idézet, de a lényeg ez volt) miniszterelnököt tud megemlíteni. Bethlen István, gróf Teleki Pál és... na..., na ki...? Úgy van. Hát, öhm. Azért kíváncsi volnék, fizetett hirdetésileg egy akadémikus mennyit kóstál. Arra is kíváncsi volnék, Viktorunk is képes lenne-e arra, amire Teleki volt. Ahogy Farkasházy írta: Uraim, legalább vaktölténnyel! De hát ezek nem urak, hanem -ritka kivétellel- csupa pragmatikus köcsög, amilyen pl. Sztálin is volt, ha a kommunista ideológiától eltekintünk, amit ő mindig is a céljainak megfelelően értelmezett.
   Még régebben voltak a Széchenyi-tervet áldó vállalkozókat szerepeltető hasonló stílusú reklámok, az azért olcsóbb lehetett. Néha egyenesen ingyen, ha valaki még emlékszik, egy faszi felháborodottan közölte, hogy ő úgy mondta bele a kamerába ingyért, milyen faszán sikerült megcsinálni/felújítani a szállodáját (vagy vadaskertjét, tökmindegy), hogy közben nem tudta, hogy ez a Széchenyi-tervhez lesz reklám. Mert ha tudta volna, nem mondja el, ui. ő pályázott, csak hosszas huzavona után sem kapott egy buznyákot sem.

   Oké, oké, már abba is hagytam, elnézést.

2002. 03. 19.
   Elnyomás, szolgasors. Bazzeg, ekkorát Isaura sem szívott a gyapotbányában. Össze kellett rakni kétszáz szervert. Ez még nem hangzik túl borzasztóan. De most elmagyarázom, ha meggebedtek is. Ugyanolyan monoton és fos lesz, mint csinálni volt.
   A legfőbb baj a csomagolás volt, minden gondosan, darabonként (bentről kifelé haladva) műanyagban tokban, összetekert, leragasztott zacskóban, szivacsrétegek közt, rafináltan összeorigamizott, intelligens módon bonthatatlan, leragasztott dobozban. Valaki egyszer csomagoljon ki 600 db winchestert, megtudja, mire gondolok. Csak a szemét terült el kb. nyolc négyzetméteren. Ugyanez a RAM-modulokkal, a DVD-írókkal, RAID-kártyákkal. Két, egyenként négy köbméteres teherautó vitte el a csomagolást. A winchestereket két kis kék istennyila tartja benn a gépben, ezek a gépben belül találhatók meg, ki kell bányászni, ki kell csomagolni, majd egyenként fel kell őket csavarozni mind a hatszáz winchesterre.
   Elbutult arccal csak szereltünk, szereltünk, szereltünk. Mert persze mindezt két nap alatt kellett előállítani. De már vége. Most mindenki szikkadt arccal ül. Faszt ebbe az egész kapitalista gulágba. Még pisálni sincs elmenni erőm, pedig már nagyon kell.

   Előtte a hétvégét ugyancsak intelligens tevékenységgel töltöttem, korlát- illetve kerítésvagdosás, hegesztés. Rájöttem, hogy a gyerek új fázisba lépett, az eddigi passzív akadályozásról áttért az aktív akadályozásra. Eddig csak passzívan ült a gyerekkocsiban, ha ordított, akkor minden abbahagy, eldob, pátyolgat. Most viszont aktívan odajön, nyúlkál, felborít, beleesik, satöbbi. Első körben már az komoly feladat, hogy -a leendő varrat helyétől és pozíciójától függetlenül- úgy kell elhelyezkedni, hogy az ívet eltakarjuk a gyerek elől. Ha mozog, vele mozogni. Mit mondjak, nagy élmény volt, amúgy sem tudok tisztességesen hegeszteni, de így olyan volt, mintha valaki működés közben akarna ablaktörlőlapátot cserélni az autón. Amikor aztán a frissen hegesztett varratot próbálta mindenáron megfogni, még nem zavartattam magam olyan nagyon, majd még egyszer nem nyúl oda. Akkor lettem határtalanul ideges, amikor egy óvatlan pillanatban a bedugott sarokcsiszolóval kezdett el játszani, azt nem ússza meg egy kis kenőccsel.
   Szóval mielőtt mindenki nekiállna a két szoba meg a négy kerék mellé három gyereket csinálni, gondolja át jól. Ha nekem nem hisztek, olvassátok Keresz sorstársat.

2002. 03. 14.
    Tegnap sóherságból kifolyólag nem blogzottam. Nem az enyém miatt. Szóval az úgy volt, hogy autóztam kb. 350 km-t azért, hogy felpumpáljak három kompútert annyira, amennyire csak lehet, de roppant kurva sürgősen, másnap már nem jó, akkor már el van késve minden, akkor már jönnek az ufók és felfalnak mindenkit, összedől a NASDAQ, meg minden. Mutattak olyan három gépet, hogy ránézni is rossz volt, kinyitni még rosszabb, bütykölni vele pedig maga a halál. Az egyikből könnyes szemmel emeltem ki egy muzeális értékű, 171 MB-os IBM winchestert. "Hát te még működsz?"-kérdeztem tőle halkan, de szegényben már csak távolian, mereven csörrent valami. A noname tajvani házakat teljesen nyilvánvalóan úgy szerelték össze, hogy a legvégső fázisban a gyár egy max. 20 cm testmagasságú, kamikaze kiképzést kapott szerelőjét beküldték a házba, aki magára csavarta a fedelet, bemászott a tápegységbe, majd ott bent meghalt.
   A lényeg, hogy minden kompúterbe nagyobb értékű alkatrész került, mint amennyit eredetileg a gép maga ért, hasonlatosan a német egyesülés utáni eufóriában született Trabantos vicchez (Q.: Hogyan duplázhatod meg egy Trabant értékét? A.: Telitankolod). Óvatos érdeklődésemre, miszerint mialófasz ez az ordenáré hülyeség, a helyi rendszergazditól először csak egy üveges pillantást kaptam, jelezvén, hogy teljesen ő sem ért egyet ezzel a barkácsolással, majd kifejtette, hogy nem úgy van az. Ezek tanulásra fognak szolgálni, mert vannak emberek, akiknek négy év alatt nem sikerült egy angol alapfokút abszolválni, de ők most találtak egy oktató CD-t, majd most azzal biztos, de ehhez otthonra gép kell. Először arról volt szó, hogy ha csak erre kell, megveszik ezeket jelképes pénzért, aztán csinálnak vele amit akarnak. De az illetők kitalálták, hogy először legyen jól felbővítve, aztán majd otthoni használatra ingyért. Ezzel az ég felé fordította szemét, egyrészt jelezve, mekkora baromság, mekkora olcsójánosság ez az egész, másrészt utalva az illetők pozíciójára.
   Nem akarom megnevezni az illető céget, legyen elég annyi, hogy nyugdíjak folyósításával foglalkozik.

2002. 03. 12.
    Még egyszer az EstFM-ről. Ccfz nagyon jajong, hogy odalett. Ha az én együttesemet is nyomta volna gőzerővel az EstFM, talán akkor én is szerettem volna őket, legalább ezért. De hát még ezért sem kellett. Az pedig, hogy bizonyos cégek megszűnnek, átalakulnak, szemüvegcsiszolás helyett csicseriborsó-paszírozással foglalkoznak, kezd számomra természetes dologgá válni, nem mintha örülnék neki. Annak idején én is megsirattam a Kőbánya mozit, volt ott dolbisurrongy, meg tök jó büfé, meg minden, ami kell. Ráadásul premiermozi volt, tehát a plazákkal egyidőben nyomta a legújabb filmeket. A különbség az volt, hogy a plazákban már három nappal a bemutató előtt nem lehett kapni jegyet, a Kőbányában előadás előtt két perccel még lehett válogatni a helyek között. És nem plázacicákkal meg újgazdagokkal volt tele a mozi, hanem melósokkal meg cigányokkal. Döntsétek el, én melyik kategóriába tartozom (vö. "Édes fiam, te választhatsz" - a válasz arra a kérdésre, amit az öreg Grün mondott régi barátja, Kohn bácsi fiának. Nem, nem mondom el ezt a régi szar viccet). Pont ezen jó tulajdonságai miatt szűnt meg. A téma lezárásaként javasolnám a C-rádió hallgatását.

2002. 03. 11.
    A hétvégén világossá vált, hogy olyan generáliákat, mint pl. a gravitációt is tanulni kell. Nem tudom, most, hogy a gyerek a teraszról ugrott egy arcost a félkész sziklakertbe, milyen tanulságokat vont le az esetből, illetve hogy ezek a tanulságok milyen mélyreható és/vagy hosszantartó változásokat hoztak létre az ő világképében. Ordítani mindenesetre ordított.
   Világossá vált még ezen kívül, hogy a tereprendezés/lapátolás izomlázat okoz, valamint hogy sok sörtől sokat pisál az ember. Megosztanám még mindenkivel az esetenkénti igen gyors fogyás titkát is. Valamikor éjféltájt zabáljunk be, de istenesen. Igyunk rá egy üveg sört, szükség szerint egy-két felest is, a zabálást követő elefántcsordát (a csorda úgy félóra múlva jön, rááll az ember hasára és nyomja és nyomja és nem távozik jó darabig) szétzavarandó.
   A fogyás majd reggel következik be. Keljünk fel, gyújtsunk rá egy kávéra. Nézzünk szét valami olvasnivaló után, de gyorsan, mert máris... kapjuk fel a sajtóterméket, be a budiba, ha már kezd bennünket felemelni a szar, akkor hátranyúlva egy időközi öblítést is abszolválhatunk. Pisával együtt garantált a reggeli mínusz két kiló.

2002. 03. 08.
   Kezdek már szétcsúszni picit, de majd jön a pihentető hétvége, amikor lehet megint lapátolni.

   Működőképessé barkácsoltam egy nyomtatószervert, kis ládika, amit valami lomtalanításnal dobtak ki. Éppen veszettül kutattam az interneten valami program után, amivel fel lehetne konfigurálni, mire egy nálam ifjabb kollégám boldogan konstatálta, hogy webbögészőn keresztül minden faszán beállítható rajta. Hát igen. Ismét beégtem. Nálam ez nem reflex, hogy nézzük meg böngészőben. Igyekszem majd rászoktatni magam, tisztán látszik, hogy erre halad a világ. Bár nem tudom, meddig fog tartani kigyilkolni magamból azt a beidegződést, hogy ha pl. sör kell, akkor a számítógép helyett a hűtő felé indulok el, ha ott nincs, nem egy webböngészőbe verem be a bolt címét, hanem fogom a nájlonszatyrot és amúgy régimódian, mechanikusan elballagok a kis ABC-ig (ahol szintén nincs internet), jól megveszem a söröt, aztán hazafelé még húzni is lehet belőle, szétcsapandó a modern világtól elmaradás miatti szomorúságot.
   Volt ez a vihar a lavórban, hogy Boci kategorizált, meg mifene, én az egészből egy megfontolandó dolgot szűrtem le: tizenöt éves kiscsajok faszább weboldalakat hoznak össze, mint én, mondjuk én sosem adtam a csicsára, igaz, többek között azért, mert nem is tudnék.

   Ja, EstFM. És speciel nem sajnálom őket túlzottan, valamelyik fórumban tréfásan megjegyezték, hogy ugye nem kellett volna az a végeérhetetlen tuc-tuc. Szerintem sem, én azért szoktam le róla. Azért látszott, hogy a mősorvezetők meg a DJ-k jó része a Tilos Rádióból jött át, az is hallgathatatlan volt, az ember bekapcsolta a rádiót, tuc-tuc, drrrrrrrrrrrrrram, tuc-tuc. Oké, hallgassunk kicsit mást, pár perc múlva vissza, tuc-tuc, drrrrrrrrrram, tuc-tuc, áh, hagyjuk. És ezt kezdték átvenni az EstFM-ben is. A beszélgetős műsorok jó része is érdektelen volt számomra, pl az extrémsport-magazin, mondjuk erről -mármint az extrém sportokról és azok művelőiről- megvan a magam extrém véleménye, amit majd talán hétfőn, mert már rohadtul mennem kell haza, az előbb hívott a nejem, hogy mindjárt felmond, úgyhogy most kiteszem a szirénát és nyomás.

2002. 03. 07.
   A gyógyszertárban a gyerekgyógyszerek mellé osztogatnak egy Babapatika című újságot is. Ez -lévén ingyenes- tele van reklámmal, bár ez nem tűnik fel azonnal, a tipikus cikk azzal kezdődik, hogy pl. "Hirtelen csecsemőhalál". Az ember persze elolvassa cikket, miafaszezmá. Mint kiderül, a csecsemők egy része este még ordít, eszik, szarik, teszi a dolgát, reggel pedig arra ébrednek a szülők, hogy a gyerek közben oda. Másfél hasáb után derül ki, hogy ez világszerte több ezer gyermekkel fordul elő. A harmadik hasáb végén pedig ajánlják a tuti megoldást, a csecsemő-légzésfigyelő annyakínnyát, ami megrendelhető/megvehető itt meg itt tökócsójáér.
   Az asszony persze elrohan venni egy ilyet, az ember pedig számol. Elsősorban azt, hogy mennyi pénz is maradt a tárcájában. Másodsorban pedig, hogy várjunk csak... világszerte...? Na és mennyi idő alatt? Szóval kiderül, hogy egy ilyesféle tréfinek kb. akkora az esélye, mint annak, hogy villám vágja agyon a kölköt. De addigra már meg van véve a légzésfigyelő, ami egyrészt szerez pár még álmatlanabb éjszakát ui. indokolatlanul is sípol, másrészt az aggódó szülőket (Éjszakánként haldoklik a gyerek!) a gyerekorvos szánakozó mosollyal küldi haza (Vettek egy légzésfigyelőt, ugye?).

   A mai adag a stresszről szólt, ami a fenti újság szerint az agykéregből indul. Nejemnek rögtön beindult az agya, hogy nagyszerű, a problémákat rögtön a gyökerüknél kell megragadni, tehát a stressz megelőzésének a legjobb módja az agykéreg eltávolítása. Erre a mutatványra ugyan néhány más funkció is rá fog menni, viszont ezek hiánya miatt úgyszintén nem fog stresszelni az alany. Meg is fogalmazta a hirdetést:
"Hajszás az élete, túl sok a stressze?
Itt jön a megoldás, a preventív kéregirtás!"

   Tegnap sikerült egy fordított szereposztásos közlekedési tréfát csinálnom. Meg akartam előzni egy Aviát, de mivel a mellettem ülő okos kollégám éppen kérdezett valamit, nem néztem a tükörbe, csak hajrá. Már kint voltam, amikor láttam, hogy mögöttem kétségbeesve fékez egy terepjárós szöszi, aki már javában próbált előzni mindkettőnket, csak én elévágtam. Kis idő múlva tülkölt, én pedig integettem neki, hogy bocsikácska. "Csak hogy tudd, milyen érzés, amikor te csinálod ezt másokkal" - morogtam magam elé arcmentésileg, próbálván szuggerálni magamnak, hogy amit éppen csináltam, az nem ordenáré hülyeség volt, hanem pedagógiai célzatú, kifinomult tapasztalatbázis-szélesítés.

2002. 03. 06.
    Tegnap láttam meg, hogy a Leggyengébb Láncszemben kilenc helyett már csak öten vannak, igaz, több pénzért. Kíváncsi volnék, hogy azért, mert nem volt elég jelentkező, aki szarért-húgyért egy ország előtt szívattatja magát, vagy azért, mert még a tévé vezetése is úgy gondolta, hogy túl hosszú a műsoridő ehhez a szarhoz. Arra is kíváncsi volnék, milyen szerződést írathatnak alá a játékosokkal, hogy a Máté Krisztinát valamelyik nem kínálja arcba egy bézbólütővel. Arra pedig különösképp kíváncsi volnék, a fejenként átlagban százezer forintos nyereményt biztosító Fort Boyard stábja milyen extra szolgáltatásokat nyújt a játékosoknak, amiért hajlandók azon a hülyeségen is részt venni, mert hogy nem a pénzért, az biztos.
   Haj, haj, az élet örök rejtélyei.

2002. 03. 05.
   Tegnap kissé sietős volt, most -megkockáztatva, hogy tjp kiátkoz- cigányozni fogok. Vasárnap este a Sváby-féle Napló egy része a Strasbourgba kiment zámolyi romákról szólt és én rettenetesen felbasztam magam. Nagyon okosan mindenféle kommentár nélkül adták le az egészet, de én majd kommentálok. Szóval az egész -kissé sűrítve- arról szólt, hogy milyen fasza nekik ott, kólát isznak, autójuk van, egyáltalán kolbászból van a kerítés és mézeskalácsból a ház. Hálistennek a helyzetről szóló dicshimnuszon kívül leadtak pár információt is, ezek azért eléggé sokatmondóak voltak.
   Szóval a kint levő kb. 50 emberből 1 dolgozik, utcasepréssel keres kettőszázötvenezer forintnak megfelelő eurót.
   Kéretik figyelni az arányokat. Ötvenből egy. A többi a segélyből él meg ilyen faszán.

   Kis háttér. Amikor a nejem kint volt, a francia minimálbér havi 5000 frank volt. 34 forintjával ez 170.000 forint. Az árakról annyit, hogy a tartós fogyasztási cikkeké -mosógép, kompúter, autó, ilyesmi- körülbelül ugyanannyi volt, mint nálunk, ha felszoroztuk az árfolyammal. Az alap étkezési cikkek -tej, kenyér, stb.- másfélszer-kétszerannyiba voltak, mint Magyarországon. A fizetések pedig átlagban hatszor akkorák.

   Tehát az az ősz nagymama addig ne szóljon be nekem, hogy mi magyarok milyen szar banda vagyunk, amíg a munkanélküli segély meg a minimálbér nálunk is nem üti a havi 6-700 eurót. Az, hogy ott Strasbourgban utcasöpréssel ötször annyi pénzt lehet keresni, mint itt nálunk, nem az itteni cigányutálat miatt van.
   Tény, hogy itt Magyarországon nem egyszerű dolog cigánynak lenni, tényleg van negatív diszkrimináció. El lehetne vitatkozni azon, hogy először adjunk a cigányoknak sok pénzt, lakást, autót, aztán majd fejlődnek, meg járnak legalább középiskolába, vagy először fejlődjenek, aztán majd kapnak pénzt, ha pl. lesz a piac által értékelhető képzettségük. Valószínűleg a kettő között valahol.
   Még két dolog. 1.) A magyarok nulla képzettséggel ugyanolyan szarul fizető állást kapnak, mint a cigányok, a munkanélküli segélyük is ugyanannyi. Lakik egy csomó magyar is ugyanolyan lepusztult bérházban 28 négyzetméteren, szar vályogházban, vagy még ott se. 2.) Érdemes lenne összeszámolni, Budapesten hány kínai van. És azt, hogy ebből hány panaszkodik, hogy a faji diszkrimináció miatt nem tud sehogy sem megélni.

   Már megint felhúztam magam. Kár volt. Most meg fognak kövezni. De kérem, vegyék figyelembe, hogy pár sorban nem lehet egy téma összes aspektusát kellő mélységben kielemezni. Köszönöm, tisztelt bíróság.

2002. 03. 04. v2.0
   Lehet, hogy régi a cucc, de én ma láttam először. 600-as Merci hátsó ablakában felirat: "Suzuki. A ti autótok."

2002. 03. 04.
   Megvan a másik. Egy F-16-os lezuhant valamelyik Koreában, "a pilóta kapitulálás közben meghalt". Veszélyes cucc ez a kapitulálás, az már biztos.

   A hétvége eseménydús volt, lapátolás váltakozott a cipekedéssel. A nejem ui. kitalálta, hogy sziklakertet csinál. Ahhoz ugyan szikla kell, de ő már kinézett egy fasza kavicsbányát, ahol kő is van. El is mentünk, szombat délelőtt, még csepergett az eső. Egy muki előjött, hogy mindjárt megkeveri a halmot, aztán válogassunk. Menjünk utána. Jó. Aztán előállt egy másfél emeletes dömperrel és nekiindult a jó kis ázott, agyagos dágványnak. Mi utána. Megkotort egy kurva nagy dombot, aztán mondta, hogy hajrá, mi pedig boldogan dagonyáztunk, mert közben elállt az eső. A gyerek nyígott, ezért kivettük a kocsiból, hadd sétáljon, persze első dolga volt pofára esni egy nagyobb agyagtömbbe. Találtam egy szép nagy sziklát, persze dögnehéz volt, ketten a dömperes mukival alig bírtuk betenni a csomagtartóba, lehetett az a szar egy mázsa. Még mellé pár kisebb, aztán hajrá haza. A lengéscsillapítók sértődötten tiltakoztak, mind úgy néztünk ki, mint a disznók, mindenünk agyagos volt. Kifelé menet a kapuőr csak ránk nézett és intett, hogy menjünk, ingyen volt, megdolgoztunk érte.
   Otthon egy darabig csak néztem, hogy a fenébe fogom kiszedni azt a ménkű nagy követ a kocsiból, végül állvány építettem zsalukőből, és egy négyméteres pallót emelőnek használva remegő inakkal tartottam a követ,amíg az asszony kiállt alóla a kocsival. Mondtam neki, hogy ott lesz a sziklakert, ahová ez a kő zuhant, mert én ehhez még egyszer hozzá nem nyúlok. Aztán csak arrébb görgettem, mint az egyiptomiak.

   Még hátravolt annak a kb. nyolc köbméter homoknak a szétlapátolása, amit talajfeltöltésre hozattunk. Vasárnap délután lettem vele készen, mondtam magamnak, hogy nosza, úthengereljünk. Kocsiba bele, gáz, előre... zanyád. Az autó faszán csüdig beleásta magát a még laza homokba, kész, vége. Egy órát azzal töltöttem, hogy ástam ki a kocsit a homokból, mint a balszerencsések a Párizs-Dakaron, aztán a keletkezett gödröt betemettem. Közben a szomszédok folyamatosan röhögtek rajtam. Jött két kis hétévesforma kölyök biciklivel ("...te egy terrorista vagy, tudod? Én nem iiiiis! De igen, te vagy az oszama! Én nem iiiis! De igen, tegnap én osztottam, ma oszama, érteeeed? De én nem iiiis... némá!"), azok is megálltak nézni. Ami rosszabb volt, hogy kérdezgettek is (micsinál a bácsi? mér csinálja eztet a bácsi?, stb.), már majdnem eljutottak az "ugye hülye a bácsi?"-ig, aztán valahogy megérezték, hogy a következő kérdésnél hozzájuk fogom vágni a lapátot és eltekertek.

   Most izomláz és merevség ezerrel, reggel alig tudtam a számhoz emelni a kávésbögrét.

2002. 03. 01.
   Tegnap este Stahl Judit a Tények befejezéseképp: "És majd jön Turbo, a négylábú kutya." Tegnapelőtt is mondtak valami ennél sokkal nagyobb hülyeséget a hírblokk-összefogalóban, csak sajnos nem írtam fel azonmód, ezért most nem is tudom reprodukálni. Pedig törtem rajta a fejem jó darabig. Cavintont majd veszek, ha azt is el nem felejtem. Nem tudom, melyik a rosszabb, ha mindenhova kis füzettel és tollal megyek és állandóan firkálok, vagy itt csinálok magamból hülyét, nyíltan bevallva, hogy valójában soha nem emlékszem pontosan semmire.

   Tegnap egyébként több okból sem sikerült a falra kátránypapírt ragasztani. A legelső ok, hogy nem sikerült kátránypapírt szereznem, annyira döntő, hogy a többit fel sem sorolnám.

   Ja. Damage szerint (csak hogy lássátok, azért olvasom mások blogjait is, bár nyilván a magam számára az enyém a legszórakoztatóbb, ja és linket is csináltam, nahát!) vannak a blog-baszkurának jófejei és köcsögei. A lényeg persze alapvetően nem ez volt, de ez tetszett meg, na. Itt és most be is vállalnám a köcsögséget, gyerekkoromban a kurucos-labancos játéksorán is mindig én voltam a labanc.