2013. 05. 30.
   A gyereknapi színpadi műsort

   ezt már többször kitárgyaltam, simán rémisztő. És ahogy halad az idő, rá kell jönnöm, hogy a fellépők nem fejlődnek semmit sem, pedig észrevehetném, nekem két fellépésük között egy év eltelik

   hosszan nézve

   volt időm, a kölyök amíg elnyammogta a hotdogját, aztán elszopogatta a nyalókáját, aztán megette a vattacukrát, aztán megitta a teáját, aztán megette elszórta a gumicukrát meg még volt egysmás. Mindegyik között pár perc intenzív eltöltése valamelyik ugrálóvárban, kicsit aggódtam, vajon melyikbe fog belehányni

   nem tudott nem eszembe jutni az a videó, amin koreai lánykák a nekik írt számot táncolják el a próbateremben. Nagyon egyben van az egész, centire ugyanakkorák a mozdulatok, terpeszek, ugyanaz a kéz-, láb-, fej- stb. tartás, látszik, hogy minden egyes testrésznek ki van találva, hogy mikor hogyan álljon, a szólózásnál előrejövés, visszaérés takkra van, helycserénél is mindig pont odajutnak, ahová és amikor kell, nem előbb, nem később, kiválóan megtervezett és végrehajtott koreográfia

   csak hogy kötözködjek, azért nem százas a produkció, 0:41 körül a zöldsapkás csaj húzásnál lent felejti a lábfejét, míg a többiek sarkaznak, 2:28-nál balról a második nyitott tenyérrel tesz úgy, mintha megrázná az áram, meg még van pár ilyesmi, de azért ez eléggé izzadságszagú fikázás

   szóval csak arra tudtam gondolni, hogy a színpadon levő és a koreai kislányok között alapvetően két különbség van. Az egyik, hogy a zene nem k-pop, hanem hip-hop mix

   annak is a gangszta fajtája, benne hagyva az összes suck my dick, bitch, fuck yo asshole de végülis a falu sváb, a négerek meg ritkán tolnak ficken-spritzent, szóval eddig még nem volt botrány

   a másik, hogy az előbb írtak közül (pontosan, ütemre, egyszerre stb.) szinte semelyiket nem teljesítik.

2013. 05. 24.
    Reggel már megvolt a letargia, a kölyök az oviban büszkén rángatott oda valamelyik faliújsághoz a sok közül és büszkén mutatta, hogy ezt ő rajzolta. A téma "az én családom" volt, szinte mindegyik rajzon volt apa, anya, tesó, öcsi, néhányon nagypapa, nagymama, egy-két Béla bácsi, Mica cica, aranyhal, ilyenek. Nyilván életkortól és tehetségtől függően ábrázolva a gyatra pálcikaemberkétől az egész vállalható pálcikaemberkéig, a művész nézőpontjából lényeges dolgok pedig kiemelve. Apa például általában a leghosszabb pálcikaemberke, időnként a hastájék nem pálcika, hanem kör, tehát apa a legtestesebb is

   a gyerek annakidején családtémában engem simán lerajzolt, mint medvét, aggódva kérdeztem az óvónénit, hogy ilyen vadállatnak lát-e a gyerek, de azt mondta, nem, hanem az ő derékmagasságú nézőpontjából valami nagyot, meleget és puhát akart rajzolni, örüljek neki. Öhm, kösz

    és innen lehet tudni, hogy mondjuk a pöttyöslabda jelű gyereknél valamiért komoly becsípődés, hogy apa kopasz.
   A "szinte" a kölyök miatt van, rövid nézegetés után megkérdeztem, hogy legközépen az a nagy nudliszerűség, ami láthatólag a legjobban volt kidolgozva (több szín), az ki vagy mi? Hát a bokszzsák, közölte a kölyök. És ki az, aki üti?, kérdeztem rá a rajzon levő egyetlen emberszerű figurára. Öööönemtom, mondta. Itt be is fejeztem a kérdezősködést, nagyon szép, büszke vagyok rád, tettem fel az ilyenkor kötelező lemezt, de belül nem tudtam eldönteni, hogy félreértette a feladatot, mármint hogy mit kell rajzolni, vagy ha nem, akkor miért nincs rajta egyetlen családtag sem?

   A cégnél csak fokozódott a letargia, az anyacéges kérdőívek mindig elég érdekesek, de most bevetette magát a rövidítésszakértő is. "A PZT folyamatában HDX esetén milyen EFR-t eszkalál a PPO-nak?", ebből csupán négy dologról nem tudtam, hogy mi. Az ötödik, vagy hatodik hasonlónál mentem ki dohányozni, mert ha még egy ilyen kérdés szembejön, visszaküldök egy emilt, hogy sajnos nálunk épp a KRVNYD átállítása zajlik, így SZPJFSZT relációjában az önök kérdése a MGBSZD új értelmezése szerint sajnos teljesen SGGLYK.

2013. 05. 20.
   Van az a székely vicc, hogy apa és fia kimennek egy kétemberes fűrésszel az erdőbe fát vágni. Fűrészelnek, fűrészelnek, egyszer csak a fiú felnyög.
- Idösapám, magának is olyan nehéz a fűrészelés?
- Nem tudom, fiam, én éppen pipázok.

   Na ezt adtam elő, élőben a komplett családdal és a margitszigeti tekerős bringóhintóval. És én voltam a fiú.

2013. 05. 14.
   Elnézést, terápiás céllal.

   Most, hogy én lettem a családban a rangidős, kénytelen vagyok azt a profán megállapítást tenni, hogy az élet mindkét végén hányinger van. Azt hiszem, nem meséltem, hogy a gyerek születésénél véletlenül sikerült rosszkor rossz irányba néznem

   a kölyök születésénél már tudtam, hová nem szabad nézni. Leginkább sehová (vö. Az elveszett frigyláda fosztogatói, "Marion, ne nézz oda! Hunyd le a szemed, Marion. Ne nyisd ki, bármi is történik!"), de ha muszáj, mindenképpen maradjunk derékon felül. Meggyőződésem, hogy az apás szülést azok a nők találták ki, akik azt akarták, hogy szülés után a férjük szexuálisan hagyja őket békén egy darabig. Én nem tudom, hogy ha valaki amatőr konkrétba végignéz egy szülést, hogyan bír akár látni is pinát egy darabig, oké, nem nézni kell, de az emlék, már maga az hervasztó, hogy úgy fogalmazzak

   és az a száraz reccsenés, ahogy belenyírtak a nejembe, meg a látvány együtt, öh, szóval kitartottam, de miután kicsit elült a csatazaj, végül valaki rám is nézett, hogy na, a büszke apuka... Sanyi, gyere csak, vidd ki az urat a teraszra azonnal. Ott a mínusz három fokban és süvöltő szélben tíz perc alatt össze tudtam szedni magam annyira, hogy vissza merjek menni, de láttam, hogy fél szemmel mindenki engem figyel, mikor kell esetleg felmosni, hát nem erősített meg törzsfőnöki tekintélyemben.

   Azt viszont biztosan nem meséltem, hogy amikor utoljára láttam a fatert az öregotthonban, és megesküdtek, hogy nincs felfekvése és mondtam, hogy aha, azért nézzük csak meg, és oldalra fordították, már ami megmaradt belőle

   írtam, hogy a középsúlyos Alzheimer tulajdonképpen vicces. A súlyos nem az. Gondolom, mindenkinél másképp végződik, ebben az esetben nem fogadott el ételt, nem lehetett etetni sem, a mesterséges táplálással sehol (értsd a kórház két különböző osztálya) nem fárasztották magukat, ha nem eszik magától, magára vessen. Két hónap alatt épült le fizikailag teljesen, ránézésre volt huszonöt kiló

   és - hát nem tudok jobb szót rá, mint hogy felvonított, mert volt neki (vagy csak azért, mert egyáltalán mozgatták), szóval akkor a Sanyi már nem kellett, de a tíz perc a szabad levegőn igen, hogy összerakjam magam, amit egyszer megláttál, már soha nem tudod meg nem látottá tenni.

    Nagyjából tíz óra múlva telefonáltak az otthonból, hogy hát a fater egyoldalúan szerződést bontott

   az öregotthonból a kórházba azzal vitték át a öreget, hogy nyugtatózzák már le, mert nem lehet etetni, azok két hét múlva adták vissza, hogy tessék, már lehet. Gondolom, azt nem tették hozzá, hogy csak sok türelem kell hozzá, pl. egy pohár joghurt egy óra volt, mert közben állandóan el akart feküdni, és a kerekesszékkel elgurult, hiába fékeztem be, fél lábbal tartanom kellett közben, igazi dobos függetlenítési gyakorlat

   és biztosítottak, hogy intézkednek. Ezután három helyen kerestem az öreget (a kórháznak van két telephelye, amik között az ilyen-olyan osztályokat véletlenszerűen mozgatják, ahogy éppen az ésszerűsítés és a részleges felújítás miatti ide-oda költözgetés adja), végül csak célba értem, és találtam olyan embereket, akik némi ellenkezés után csak elismerték, hogy igen, ez most épp itt a patológia és ők a patológusok, de hát nem találják a papírokat. Epésen megkérdeztem, hogy legalább a fatert, egyáltalán őt tudják-e, hol van, mert ha hihetek az eddigieknek, sehol, vagy éppen második napja egy furgonban, mert mindenütt azt mondták, hogy most épp nincs itt, mert átvitték máshová. De, de itt van, csak a papírok, azok.
   De aztán csak előkerültek a papírok, sőt, két héttel a patológia után szomorkás mosollyal vettem kézbe a frissen küldött igazságügyi elmeorvosi szakértést, ami megállapítja, hogy a még tavaly indított gondnokság alá helyezési eljárásban igazam van, az öreg valóban nem szavazóképes.
   Majd később elmesélem azt is, milyen volt a földhivatali ügyintézés, de most nem akarok szomorú dolgokat írni.

2013. 05. 08.
      Nejem megkérdezte, hogy van-e apróbb tégla, mert ezek mintha egy kicsit nagyok lennének a tűzrakóhely méretéhez képest. Mondtam, hogy nem, ezek teljesen normál méretű téglák. Meg hát ha az alapgödör kicsi volt, a téglák sem lehetnek kicsik. Eztán megkérdezte, nem kellene-e legalább elvagdosNEM, mondtam, ezek pont jók, minden pontosan ki van számolva.
   Miután leraktam az első kör téglát, néztem, hogy háááát kívülről elég nagyok a hézagok, de már nem hátrálok. Meg hogy is nézne ki, megaláz egy sor tégla. Leraktam a második sort is, jó lesz ez. Gondoltam egészen addig, amíg kicsit el nem távolodtam, és ahonnan kiválóan látszott, hogy a perem úgy néz ki, mint amikor nyolcas van a biciklikerékben. Elkezdtem méricskélni, hát igen, eleve az alapban

   nem mesélem el, milyen volt közel három mázsa betont kézzel megkeverni egy talicskában úgy, hogy a kölyök hozta a saját műanyagtalicskáját, ami viszont fél kiló betont nem bírt el kerékkiesés nélkül, ezért állandóan azt kellett reparálni

   van egy nyolcas, de azt majd ráfogom a gyerekre, hogy ő volt, mert jött segíteni. A többit meg a maradék két soron kikorrigálom, amennyire lehet, hogy ne legyen túl feltűnő. A célt sikerült annyiban elérni, hogy nejem ezt csak a harmadik helyen hozta fel, amikor meglátta készterméket. Viszont mindegyik kifogását (téglasarkok itt-ott kiálnak, habarcs van mindenütt, mi ez a nyolcas benne stb.) sikerült megölnöm azzal, hogy látod, milyen ügyesen építettem úgy, hogy rögtön római korinak látsszon.